Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pontyfélék családja – Cyprinidae
szakoknak az átvészelésére épültek az első haltárolók (Piscinae). Ezekben a haltárolókban eleinte számos halfaj tartásával próbálkoztak, de környezeti igényei és jó alkalmazkodó képessége miatt egyedül a ponty vált be. Miután a szerzetesek ezt felismerték, a kolostorok révén elindult halunk terjesztése Európa nyugati és északi területei felé. Körülbelül az V—VE századra tehető a ponty széles körű elterjedése. A következő időszakban, amely a VII—XIII. századokra tehető, megindult a ponty tömeges termelése a kimondottan erre a célra épített halastavakban. Albertus Magnus a XIII. században már utalt arra, hogy a kolostorok tavaiban szaporítják is a pontyokat, de ennek részleteivel egyetlen irodalmi forrás sem foglalkozik. A pontytenyésztés módszere hosszú ideig a kolostorok féltve őrzött titka maradt. A XIV—XVI. századokban a kolostorok pontytenyésztése már olyan színvonalat ért el, hogy megindulhatott az ember tudatos kiválasztó tevékenysége, a szelekció. A hosszú beltenyésztés eredményeként létrejövő és rögzült mutációk következtében megjelentek a hiányos pikkelyzetű pontyok, melyek a tükrös változatok kitenyésztésének alapjául szolgáltak. Lehullott a pontytenyésztés titkát rejtő fátyol, megjelentek az ezzel kapcsolatos első leírások. A középkori pontytenyésztés elsősorban Cseh- és Lengyelországban fejlődött. Nagy tógazdaságok alakultak ki Sziléziában, Krakkó és Lublin környékén. Ebben az időszakban a maiakhoz képest mély halastavakban tartották a pontyokat. A halastavakat csak néhány évenként halászták le. Legalább 4—5 év volt szükséges a halak felneveléséhez. A tógazdasági pontytenyésztést a XIX. század végén Dubics Tamás reformálta meg, lerövidítve a tenyészidőt 2—3 évre, és ily módon megalapozva a korszerű tógazdasági üzemet. Dubics először Pozsony alatt, a Duna árterén kísérletezett a haltenyésztéssel, majd az ott szerzett tapasztalatokat Sziléziában kamatoztatta. Az általa kidolgozott technológia a legutóbbi évekig általános érvényű volt Közép-Európa valamennyi tógazdaságában. A ponty természetes ívóhelyét Dubics apró, füves tavacskákkal igyekezett utánozni, az ivadékot pedig fokozatosan mind nagyobb tavakba helyezte át. Hazánkban viszonylag későn, csak a XIX. század végén indult meg a pontyra alapozott tógazdasági haltermelés. Elsőként Herman Ottó (1888)* hívta fel a figyelmet arra, hogy a hazai viszonyaink közt mesterséges termelésre leginkább alkalmas halfaj a ponty. Ő előtte hazánkban a pontyot legfeljebb haltároló tavacskákban tartották rövidebb- hosszabb ideig. Az első valódi tógazdaság csak 1894-ben épült meg Simontornyán. A századforduló tájára Európában már kialakult a ponty számos fajtája, melyek bizonyos tulajdonság-csoportokat jól örökítettek. Ilyen tulajdonság volt a halak külső megjelenése (szín, testalkat), növekedési erélye, betegségekkel szemben mutatott ellenálló képessége. Akadtak teljes és hiányos pikkelyzetű fajták. A klasszikus pontyfajták- kal napjainkban már nem találkozunk. Egy részük alapját képezte a mai fajták kialakításának, és az állandó keresztezések következtében tiszta formájukban eltűntek, mások a betegségekkel (főleg a hasvízkórral) szemben mutatott csekély ellenálló képességük miatt egész egyszerűen kipusztultak. Mivel hazánkban a pontytenyésztés megindításakor azonnal az adott időszak legkorszerűbb technológiáját alkalmazták, rendkívül gyors volt a tógazdasági haltermelés fejlődése. A két világháború közötti időszakban már nemzetközileg is elismert magyar pontyfajtával rendelkeztünk. A második világháborút követő időszakban halászati kutatásunk súlyponti feladatává vált a mind nagyobb teljesítő képességű pontyfajták folyamatos előállítása. A 80-as években köztenyésztésre ajánlott hibridfajták (szarvasi 215-ös tükrös, TE- HAG tükrös, szarvasi 31-es pikkelyes) kinemesítése Bakos János több évtizedes munkásságának köszönhetők. Annak ellenére, hogy az 1970-es évektől hazánkban általánossá vált a polikultúrás tógazdasági haltermelés, vagyis a ponty, a fehér busa, a pettyes busa, az amur, esetleg ragadozók együttes kihelyezése, halunk változatlanul megtartotta vezető szerepét a magyar halászatban. Tógazdaságaink az 1981 — 1985-ös időszakban éves átlagban 10,5 ezer tonna étkezési pontyot állítottak elő, ami megfelelt a teljes tógazdasági étkezési haltermelés 61,5%- ának (1985-ben 9691 tonna, azaz 61,0%). A tógazdasági pontytermelés általában 3 éves üzemformában történik, aminek lényege, hogy három tenyészszezon során a kihelyezési sűrűség, a természetes táplálékbázis és a mesterséges takarmányozás szabályozásával befolyásolják a ponty növekedési ütemét. Alapvető cél az 1 kg fölötti, egyedi tömegű étkezési ponty lehetőség szerinti leggazdaságosabb előállítása. A téma bőséges szak- irodalmából Antalfi és Tölg (1971)*, valamint H. Tamás, Horváth és Tölg (1982)* munkáit kell kiemelni. Bár néhol még alkalmazzák a ponty természet- szerű ívatását, a szaporítóanyag-előállítás döntő részben keltetőházakban, megbízható, szinte iparszerű módszerrel történik. Az egész világon elismert magyar pontyszaporítási technológia fejlődésének legfontosabb momentumai a következők voltak: a hormonális anyakezelés (hipofizálás) bevezetése külföldi kutatási eredmények alapján, az ikraszemek ragadósságának elvétele (Woynáro8* 115
