Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pontyfélék családja – Cyprinidae
vicH 1961), a ponty szaporodás-biológiájának minden más halfajénál pontosabb megismerése (Horváth 1980) és a zsenge ivadék táplálékbázisának optimális kialakítása (H. Tamás és Horváth 1976). A tógazdasági termelés és a természetes vízi gazdálkodás kapcsolata valamennyi halfajunk közül a pontynál a leginkább szembetűnő. Éppen ezért a tógazdasági végterméket képező étkezési méretű ponty mellett rendkívül fontos a többi évjárat termelésének figyelemmel kísérése is. 1985-ben például Magyarország tógazdaságaiban az említett étkezési pontymennyiség mellett lehalásztak 133 tonna anyát és anyajelöltet, 1650 tonna egynyarast és 3566 tonna kétnyarast. A lehalászott egynyaras ivadék döntő részben a következő évek tógazdasági termelését szolgálja, e korosztályt nálunk csak ritkán használják természetes vizek népesítésére. A kétnyaras (növendék) ponty tógazdaságok intenzíven hasznosított holtágak és víztározók, valamint külterjes halászattal és horgászattal hasznosított természetes vizek népesítő anyagát képezi. Az étkezési méretű ponty mintegy 10%-a is kihelyezésre kerül: horgászvizek számára biztosít gyorsan visszafogható, „méretes” halat. Összességében a tógazdaságok évi 2400—2700 tonna pontyot adnak át a természetes vízi halgazdálkodásnak. Természetes vízi halgazdálkodásunkban a ponty az intenzíven hasznosított holtágakban és víztározókban, valamint az elsődlegesen horgászati célokat szolgáló vizekben játszik fontos szerepet. A belterjesen hasznosított, jól lehalászható vizek 1985-ben kb. 1860 tonna étkezési ponty megtermelését tették lehetővé. A horgászok által látogatott külterjes hasznosítású vizek esetében a ponty a halászok zsákmányában nem szerepel jelentős meny- nyiséggel. 1985-ben a Balatonon 11 tonna, a Duna vízrendszerében ugyancsak 11 tonna, a Tisza és a Körösök vízrendszerében pedig 68 tonna ponty került a halászok hálójába. Az utóbbi mennyiségből 23 tonna származott jelenlegi legjobb pontyos vizünkből, a Kiskörei-víztározóból. A balatoni halászzsákmányban 1,2%, a halászati termelőszövetkezetek külterjes hasznosítású vizeinek zsákmányában pedig 4,2% volt a ponty részaránya. Ezek az adatok is jól tükrözik, hogy vizeink pontyosítása döntő részben a horgászat érdekeit szolgálja. Hazánkban a ponty a horgászat legfontosabb halfaja, melynek fogása — elsősorban a fokozódó telepítések következtében — folyamatosan emelkedik. 1985-ben már 2230 tonna pontyot fogtak a horgászok, ami megfelel a teljes országos horgászzsákmány 48%-ának. A Balatonból ugyanebben az évben 140 tonna ponty került a horgászok hivatalos statisztikájába. A horgászati módszerekről bőséges szakirodalom áll az érdeklődők rendelkezésére (pl. Antos 1980). A ponty kihelyezésére és visszafogására vonatkozó adatok összehasonlítása a Balaton és a többi nagyobb természetes víz esetében egyaránt a horgászati statisztikák pontatlanságára és az e halfajjal folytatott gazdálkodás rossz hatékonyságára hívják fel a figyelmet. Nem tudjuk, hogy a ponty természetes szaporulata pontosan milyen szerepet játszik az állomány évenkénti utánpótlásában, e tényező szerepe azonban valószínűleg csak a Balaton esetében elhanyagolható. A természetes szaporulathoz és az évente nagy mennyiségben kihelyezett két- és háromnyaras pontyhoz képest a statisztikákban szereplő kifogott pontymennyiség rendkívül alacsony. Ennek egyik oka lehet az is, hogy a „horgászcélú” gazdálkodás keretében olyan vizekbe is pontyot helyeznek ki, amelyekből a ponty elvándorol (nagyobb folyóvizek), vagy táplálékhiány miatt nem gyarapodik megfelelően (túlnépesített bányatavak). Mindezek azt mutatják, hogy a ponty termelés- fejlesztési tartalékai természetes vizeinkben gyakorlatilag kimerültek. A ponty termelésének növekedése hazánkban döntően a tógazdálkodás korszerűsödésétől várható. A külföldön többfelé alkalmazott iparszerű (medencés, ketreces) technológiák elterjedése a közeli jövőben hazánkban nem várható, mivel e költséges eljárások a tógazdasági termelésfejlesztéssel nem versenyképesek. A feltűnő színezetű pontyok nemesítése és tartása a Távol-Kelet országaiban az aranyhalkultusszal vetekedik. Az utóbbi években különösen gyorsan terjed ez a hobbi az Egyesült Államokban és Nyu- gat-Európában is. A legszebb példányokból évente világkiállítást szerveznek, ahol értékes díjakat nyerhetnek a tenyésztők, és fantasztikus áron cserélnek gazdát a legfurcsább színezetű „koi”-k. Környezetvédelmi szempontból a ponty, mint jelző szervezet viszonylag kis jelentőségű, mivel jól tűri a mostoha oxigénviszonyokat. Említésre méltó viszont, hogy fontos szerepet játszik a szennyvíz- tisztító halastavak állományában. A ponty húsa rendkívül ízletes, fehérjetartalma magas, zsírtartalma más halak húsához viszonyítva közepesnek mondható. A fogyasztók általában a minél kevesebb pikkellyel borított testű pontyokat keresik. A magyar halfogyasztási hagyományok döntően a pontyhoz kötődnek, a hazai piacon a jelenlegit lényegesen meghaladó mennyiségű ponty is értékesíthető volna. (A külföldi értékesítési lehetőségek viszont korlátozottak.) Mivel fogyasztása sajátos konyhai hagyományokkal rendelkezik, forgalmazásának módjával szemben is sajátosak a követelmények. Más halfajoktól eltérően, a ponty értékesítésében nem várható a feldolgozott, konyhakész termékek részarányának növekedése, a jövőben is az élő ponty fogja uralni a piacot. 116
