Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pontyfélék családja – Cyprinidae
részt orrával bökdösve mozgatja az egész ikratelepet, másrészt úszóival biztosít állandó vízáramlást. A jó oxigénellátás következtében az ikraszemek közül csak igen kevés vész kárba. Az ikrából kibújó lárvák viszonylag jól fejlettek, kevés szikanyagot hoznak magukkal. Nagyságuk keléskor mintegy 5,2—5,3 mm (Koblickaja 1966)*. Önálló táplálkozásukat 2—3 napos korban kerekesférgekkel és egysejtű algákkal kezdik. 30—40 napos korban az ivadék már a felnőtt állatokhoz hasonlóan táplálkozik, így árvaszúnyog lárvákat is fogyaszt (Brezeanu 1971). Fokozatosan merészkedik egyre távolabb a biztos védelmet nyújtó sűrű növényzettől. Egyéves korára 3—4 cm-es, második életévében 5—7 cm-es testhosszt ér el. A legnagyobb példányok 8—9 cm-esek. A nőstények általában kb. fél cm-rel hosszabbak és erőteljesebb testalkatúak, mint az ugyanott élő hímek. HASZNOSÍTÁS Apró termete ellenére is van bizonyos gazdasági jelentősége. Természetes vizeinkben néhány ragadozó halfaj — mindenekelőtt a csuka és a sügér — ivadékának táplálékában szerepel. Mivel ívása elhúzódik, élőhelyén egész nyáron át különböző nagyságú példányai találhatók, ami a ragadozók számára igen kedvező. Kevésbé kedvező viszont, hogy a sekély szélvizekben, a növényzet között búvik meg, így nehezen hozzáférhető. Tógazdaságokba nagyon könnyen bejut és a számára kedvező körülmények közt nagyon gyorsan elszaporodik. Ennek fő oka, hogy már a 4 cm-es, karcsú testű, fiatal példányok is ivarérettek. Ekkora halacskák bejutását a tógazdaságba nehéz megakadályozni. Emellett a kurta baing erősen ragadós ikráját a vízimadarak is széthurcolják. Bizonyos mértékben táplálékkonkurensévé válhat az ivadéknevelő tavakban mind a pontynak, mind pedig a növényevő halaknak. Sokkal fontosabb azonban, hogy megfelelő táplálékbázist képez a tógazdasági ragadozóknak. Mennyiségéről egy adott tóban igen nehéz pontos képet kapni, mert még az ivadéknevelő tavak lehalászásakor is csak kifejlett példányai kerülhetnek hálóba. Horgászati jelentősége nincs. Csalihalnak nem alkalmas, mert oxigénigényes, nem bírja a tárolást, horogra tűzve nagyon hamar elpusztul. Akváriumban nagyon jól tartható, de tekintettel kell lenni oxigénigényére. 5—6 tagú csapatát nyugodtan behelyezhetjük — előzetes karantén után — a színes trópusi halak medencéjébe is, ha azok nem sokkal nagyobbak az általunk begyűjtött kurta baingoknál. Jól hozzászokik a télen fűtött medencéhez, csillogásával üde színfoltot ad az akváriumban. Ha a kurta baing magatartását kívánjuk akváriumban megfigyelni, külön medencét rendezzünk be egy kisebb csapatuk számára. Fontos a megfelelő növényzet és a napfény. Ilyen körülmények között tanúi lehetünk ívásának és érdekes ikragondozásának is. A KÜSZ Alburnus alburnus L. Egyéb nevei: bőke, bökle, csurgóküsz, dobóka, fejérke, fejérkeszeg, fűzfahal, fűzfalevél, füzike, hullámhal, huszárkeszeg, kis szélhal, kisz, lóbó(hal), ökle(!), pehel(y)hal, peleh hal, peszmetkehal, pisze(hal), piszke, ribahal, ruszli, rütyőke, snájder, sneci, snöci, szélhajtó küsz, szélhal, szélkeszeg, szellőkeszeg, szükehal, tejhal, ünhal. (17. színes ábra) LEÍRÁS Nyúlánk, oldalról lapított testű hal. A legnagyobb testmagasság körülbelül négy és félszer fér el a testhosszban. Feje a testhez képest kicsi, szeme aránylag nagy. Szája félig felső állású. Viszonylag nagy farokúszója mélyen bemetszett. Oldalvonala a test egész hosszúságában jól látható. A testoldalakat könnyen lehulló pikkelyek borítják. Az oldalvonal pikkelyeinek száma 47—51, az oldalvonal fölött 7—9, alatta 3—4 pikkelysor található. Háta sötét acélkék vagy feketészöld, a testoldalak élénk ezüst színűek, a has fehér. Úszói áttet- szőek, csak a hát- és a farokúszó szürkés színezetű. ELTERJEDÉS Széles körben elterjedt szinte egész Európában. Hiányzik az Ibériai-félszigetről, Olaszországból, a Balkán-félsziget déli és nyugati részéről, a Krímből, Skandinávia északi részéről, Írországból és Skóciából. Keleten az Urál és a Volga vízrendszere alkotja természetes elterjedésének határát. Önálló halfaját írták le a Vardarból (A. a. mace- donicus), valamint a Sztruma és a Marica folyók vízrendszeréből (A. a. strumicae). 77
