Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pontyfélék családja – Cyprinidae
utónevelő tavakba. A népesítést úgy végzik, hogy később a jászok mellé kerülhessenek a kis pontyok is. Őszre 5—7 ezer db ivadék az eredmény minden egyes kilogramm ívásra kihelyezett ikrás jász után. Az első évben 18, a másodikban 140, a harmadikban 225 g-os tömeget érnek el az ezután értékesítésre kerülő halak. Hazánkban a tógazdaságok már kialakult termelési skálájában nemigen jut hely a jásznak. Tenyésztési technológiáját — ha nagy vonalakban is — mégis érdemes megismerni. Az őshonos halállomány szerepét előtérbe helyező szemlélet erősödésével felvetődhet olyan igény, hogy nagyobb folyóvizeinket az oda valóban illő fajokkal, így jásszal is népesitsük (természetesen a „vad” formával, nem a rikító színváltozattal). E halfaj bevonása mellett ivadéktermelésünkbe a következő fontosabb szempontok szólnak: — a jász tenyésztése már megoldott, könnyűnek nevezhető feladat; — sem tenyésztése, sem nevelése nem kíván külön befektetést; — az egyébként főhalként pontyivadékot nevelő tavak természetes táplálékkészlete jobban kihasználhatóvá válik; — olyan folyóvizek is alkalmasak a jász telepítésére, ahol a környezeti viszonyok, illetve a halak elvándorlása miatt lehetetlen más békés halfaj kihelyezésével gazdagítani az állományt. A fenti szempontokat mérlegelve, érdemes volna tehát a jász ivadékelőállításával foglalkozni annál is inkább, mivel jelenleg állományának utánpótlása erősen függ különböző természeti tényezőktől, elsősorban a vízállási viszonyoktól. A jász kissé sárga húsa ízletes, ami — az erősen szennyezett vízből származó példányoktól most eltekintve — ellensúlyozza közepes szálkásságát. A hasznosítás sajátos területe, hogy külföldön a toxikológiai laboratóriumok vizsgálati állatként széles körben használják a jász egynyaras ivadékát. A FÜRGE CSELLE Phoxinus phoxinus L. Egyéb nevei: borholy, csetri, egri(hal), egriponty, királyhal, pelehal, putri, tökhal. (14. színes ábra) LEÍRÁS Teste torpedószerűen áramvonalas. Törzse felülről, faroknyele oldalról egészen enyhén lapított. Feje és szája közepes nagyságú. Felső állkapcsa valamelyest túlnyúlik az alsón. Úszói meglehetősen nagyok. Testét nagyon apró, lazán ülő pikkelyek borítják (a harántirányú pikkelysorok száma 80— 92). Oldalvonala a testközéptől több helyen megszakad, nem ér el a farokúszó tövéig. Páros úszói sárgák, a többi úszó áttetsző vagy piszkosszürke. Háta általában sötétbarna, de egész testszínéhez hasonlóan, a környezeti viszonyoktól függően igen változó. Oldalai fényes, zöldessárga alapszínűek. A test felső harmada sűrűn pettyezett. Testének középvonalában nagyobb foltokból álló sor húzódik. A pettyek és foltok színe barnától egészen feketéig változhat. A hal hangulatától, környezetének alakulásától függően válhatnak e foltok egészen sötétté vagy szinte észrevehetetlenül halvánnyá. ívási időszakban a hímek teste sötét kékesfekete, mell- és hasrészük élénk kárminpiros. A fej felső részét sűrűn borítják a fehér nászkiütések. Kevésbé feltűnően, de az ívási időszakban a nőstények színe is megváltozik. A hímek nászköntöse rendszerint megmarad a nyár végéig. Az idősebb példányoknál az ivari dimorfizmus jelentős. A hímek páros úszói erőteljesebbek és hosszabbak, mint a nőstényeké. Emellett az úszók egymáshoz viszonyított elhelyezkedése is módosul. Az ivarérett tejesek mellúszói a hasúszók, az utóbbiak pedig a farok alatti úszó felé tolódnak el. ELTERJEDÉS A fürge cselle elterjedt szinte egész Európában, majd keleten, a Szovjetunióban, az Amur-folyóig. Hiányzik Norvégiából, az Ibériai- és Appennini- félsziget középső és déli részéről, Görögországban pedig a Peloponnészoszról. A Fekete-tenger keleti vízgyűjtő területéről a Ph. ph. colchicus alfajt írták le. BIOLÓGIA Tipikus élőhelye a hegyipatakok és kisebb folyók pisztráng, illetve pénzes pér szinttája. Az Alpokban még 2000 méteres tengerszint feletti magasságban is megtalálható. Igényli a hűvös, oxigénben 72
