Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Angolnafélék családja – Anguillidae
pította meg (McGrath 1976). A módszer javításában a közelmúltban Véró, Paulovits és Bíró (1986) ért el nemzetközi viszonylatban is jelentős eredményeket. A módszertani bizonytalanságokkal magyarázható, hogy Európa-szerte kevés a valóban megbízható, összehasonlításokra is alkalmas vizsgálati eredmény. Hazánkban az eddigi egyedüli növekedési vizsgálatot Paulovits és Bíró (1984, 1986) végezte a Fertő tavon. Eredményeik a korábbi osztrák vizsgálatokhoz képest az angolna növekedési ütemének jelentős visszaesését mutatják, amit az idézett szerzők elsősorban a fokozódó telepítések következtében kialakult állománynagysággal magyaráznak (60. ábra). Az angolna nemcsak egyenlőtlenül fejlődik, de az édesvizekben eltöltött időtartama is rendkívül változékony. Az angolnák egy része néhány év után elhagyja táplálkozási helyét, más példányok hosszabb időt töltenek el vizeinkben, és akár a 4—6 kg-os testtömeget is elérhetik. A szakiroda- lomból ismert eddigi legnagyobb angolnát a múlt században Svédországban fogták, testtömege 7,65 kg volt. A hazai „rekord” 4,15 kg (Balaton, 1986). A rekordnagyságú példányokra azokon a vízterületeken lehet számítani, ahonnan az angolna elvándorlása valamilyen okból nem lehetséges. Ezek általában a mesterségesen telepített, teljesen zárt vízterületek. A legidősebb ismert példány 50 évet élt egy svájci tóban. Az édesvízben eltöltött időt befolyásolják a táplálkozási és növekedési viszonyok, továbbá az egyedi tulajdonságok, sőt az elvándorlás hidrológiai feltételeinek alakulása is. A külföldi szakirodalom szerint az elvándorlásra érettség nem annyira a halak életkorától, mint inkább elért testnagyságától függ. Sok körülménynek kell kedvezően alakulni ahhoz, hogy a vándorlásra érett, a vándorlásra készülő angolnák valóban elinduljanak. A megfelelő vízjárás, a holdfázisok, a légnyomásviszonyok, a széljárás, sőt a kisebb földmozgások is hatással vannak az elvándorlás intenzitására (Deelder 1984). Hiányosak ismereteink arra vonatkozóan, hogy milyen hatással van a vándorlás megakadályozása az arra egyébként már érett angolnákra. A fő elvándorlási időszak őszre esik, de tavasszal is megfigyelhető egy újabb hullám, amelyben feltehetően az ősszel valamilyen okból „lemaradt” példányok vesznek részt. Hazánkban (Gön- czy 1979) az angolnák mozgása tavasszal március és május közepe között, ősszel pedig szeptember és november közepe között élénkül meg. Tavasszal és ősszel egyaránt két-két elvándorlási csúcsidőszak lehetséges. Az édesvizekből elvándorló angolna jelentős szervezeti változásokon megy át. Ez a második nagy átalakulás az angolna életciklusában. A zöld angolna ezüst angolnává alakul át. A testszin változásához társul a bőr megvastagodása. Az ivarszervek gyors fejlődésnek indulnak, ugyanakkor az emésztőcsatorna visszafejlődik, az állatok befejezik a táplálkozást. Időközben az apró szemek is növekednek, megváltozik a fej formája. Az európai beltengerekben még követhető az ezüstangolna útvonala, sőt a halászok jelentős mennyiséget ki is fognak, a nyílt óceánban azonban ez még nem sikerült. Ezért merült fel a gondolat, hogy tulajdonképpen az amerikai angolnák ivadékának egy része vándorol évről évre kontinensünk felé (Tucker 1959). A látványos elmélet mellett szólt a két földrész angolnáinak rendkívül nagy hasonlósága, a csigolyaszám eltéréseinek a hőmérsékleti viszonyokból levezetett magyarázata, az Európából elvándorló ezüstangolnák látszólag gyenge fizikai állapota. Az immunológia módszereit is felhasználó pontosabb vizsgálatok szerint azonban korántsem olyan nagy a hasonlóság. Az ezüstangolnák energia-tartalékai pedig olyan nagyok, hogy képesek biztosítani az ívóhely eléréséhez szükséges „üzemanyagot” (BoEtius és Boétius 1967, 1980). A jelenleg általánosan elfogadott nézet szerint a két földrész angolnái különálló fajt alkotnak. Érdekes azonban, hogy az amerikai angolna (Anguilla rost- rata) ivadékát — igaz, csekély mennyiségben — az európai partoknál is sikerült megtalálni (BoEtius 1980). HASZNOSÍTÁS Az angolna kiváló húsminősége, piaci keresettsége miatt évszázados hagyományai vannak e halfaj telepítésének Európa halászatilag hasznosított vizeibe. A fokozódó telepítések, a gazdálkodási módszerek és a fogástechnika részben ellensúlyozta a természetes eredetű állományok csökkenését, azonban a növekvő piaci igények maradéktalan kielégítését nem tette lehetővé. Az angolnaivadék begyűjtése az arra alkalmas helyeken a halászat nagy hagyományokkal rendelkező, sajátos ágazata. A begyűjtés részben közvetlenül emberi fogyasztásra történik (mindenekelőtt Dél-Európában), részben pedig a kontinens belsejében lévő tavak, angolnatermelő gazdaságok népesítő anyagának biztosítására. A folyókba kilépő angolnák mennyisége évente erősen változó. A begyűjtésre többféle módszert alkalmaznak. Már a tengeröblökben is fogják a még nem pigmentáló- dott ivadékot. Minél feljebb történik a folyóban a begyűjtés, a kifogott angolnák annál nagyobb mértékben alkalmazkodtak az édesvízhez, viszont az édesvízi parazitákkal is erősebben fertőződtek. 148
