Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Angolnafélék családja – Anguillidae
A táplálékösszetétel igen jól alkalmazkodik az adott élőhelyen, az adott időszakban rendelkezésre álló táplálékbázishoz és a konkurens halfajok állományának nagyságához. Jól tükrözték ezt a Balatonon a 70-es évek elején elvégzett vizsgálatok is. Bíró (1974) vizsgálatai a parti öv és a nyílt víz angolnáira egyaránt kiterjedtek. Megállapítása szerint e két területen az angolna tápláléka lényeges eltérést mutatott. A parti övben a bevonatlakó rákok (Asellus, Dicerogammarus, Corophium, Limnomysis) a legfontosabb táplálékszervezetek. A parttól 1000—1500 méterre már az árvaszúnyog (Chironomus)-lárvák és bábok dominálnak az angolna táplálékában, melyeket fontossági sorrendben csigák és kagylók (Lithoglyphus és Dreissena) követnek. A halak jelentősége az angolna menüjében szinte a nyílt vízben növekedett. A halfogyasztás azonban nem volt jelentős, így a vizsgálatok legfontosabb megállapítása az volt, hogy az angolna és a ragadozó halfajok közt nem volt jelentős táplálékkonkurencia. Szító és Bűz (1975) hasonló eredménnyel zárult vizsgálata szerint a nyílt vizben az árvaszúnyog-lárvákat követően a kagylók és a bolharákok a legfontosabb táplálékszervezetek. A megvizsgált 1934 angolnagyomor közül halat mindössze 79 tartalmazott. A Balatonon kívül csak a Velencei-tavon folytak vizsgálatok az angolna táplálékösszetételének tisztázására. A vizsgált angolnák 40%-a „széles fejű” ökológiai változathoz tartozott, ami a viszonylag jelentős mértékű ragadozó életmódra utalt. Az ötéves kutatási időszak során a halat tartalmazó gyomrok részaránya 19—27% között mozgott. A táplálékhalak zöme kárász, küsz, sügér, vörösszárnyú keszeg és egyéb keszegféleség volt (Schuller 1973). Külföldön, a jelentős angolnatermelésű vizeken szerzett tapasztalatok szerint az angolna nem sorolható a kifejezetten ragadozó halfajok közé. A „széles fejű” (halfogyasztó) angolnák egy-egy állományon belül akkor jelentkeznek nagyobb arányban, ha az angolna — a konkurens halfajok tömeges jelenléte miatt — nehezebben jut hozzá az iszaplakó szervezetekhez, mindenekelőtt az árvaszúnyog-lárvákhoz. Az angolna növekedési ütemét századunk elejétől vizsgálják egész Európában. A megbízható, pontos vizsgálati eredmények azonban a legtöbb vízterületről még váratnak magukra, főleg azért, mert az angolna korának meghatározása más halfajoknál lényegesen nehezebb. Az angolna növekedésének vizsgálatát nehezítő kormeghatározási problémák tulajdonképpen az angolna eredetileg trópusi élőhelyéből, bonyolult egyedfejlődéséből következnek. Az angolna pikkelyei az életkor meghatározására nem alkalmasak. Ennek oka nem a pikkelyek méretében, hanem kialakulásukban keresendő. A pikkelyek az édesvízben alakulnak ki, így az évgyűrűk az édesvízben eltöltött évek számáról tájékoztatnak. Az angolna egyes testtájain azonban nem egy időben alakulnak ki a pikkelyek. így a különböző helyekről gyűjtött pikkelyek eltérő számú évgyűrűt mutatnak. Az évgyűrűk leolvasása, értelmezése is sok nehézséggel jár. Az angolna életkorának meghatározására leginkább az otolitok alkalmasak. Az otolitok a hallóüregben található kövecskék, melyek mészből és kisebb részben szerves anyagokból tevődnek össze. A tengerben vándorló angolnalárvák otolitjai még homogén felépítésűek, további felépítésük az édesvízben már rétegesen történik. Az otolit kövecske középső homogén anyaga jelzi a tengerben eltöltött időt, a rétegek alapján pedig az édesvízben töltött évek száma olvasható le. E leolvasás körül azonban akad probléma. Egyrészt nehéz az otoli- tokat megfelelően előkészíteni a leolvasásra, másrészt az egyes gyűrűk értelmezésével kapcsolatban is sok vita van szakmai körökben. Különösen nehéz megkülönböztetni az angolna szezonálisan változó táplálkozási aktivitása következtében kialakuló gyűrűket a tényleges évgyűrűktől. Ismert életkorú magyarországi angolnáknál például Moriarty évente 3 gyűrű kialakulását álla60. ábra: Az angolna testhossz növekedése az édesvízben eltöltött életévek során, Európa különböző vizeiben [Paulovits és Bíró 1986 munkájából átvéve] 1. Fertő tó [Hacker és Meisriemler 1978]; 2. Fertő tó [Paulovits és Bíró 1983. évi vizsgálatai]; 3. Elba folyó, Alster [Hohendorf 1966]; 4. Nordsee [Penáz és Tesch 1970]; 5. Valle Nuova (Olaszország) [Rossi és Colombo 1976] 10* 147
