Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Harcsafélék családja – Siluridae
delkezünk (Brujenko 1966). Ezek szerint a planktonfogyasztás 24—30 mm-es testhossz elérése után jelentősen csökken és előtérbe kerülnek az árvaszúnyog-lárvák. Megfigyelések szerint a részben ragadozó életmódra már a 30—52 mm-es kisharcsák is áttérnek. 54. ábra: A harcsa lárva- és ivadékfejlődésének jellegzetes fázisai [Koblickaja 1966* könyvéből átvéve]; 8,4 mm-es lárva, 14 mm-es zsenge ivadék (Krüzsanovszkij 1949), 41 mm-es ivadék A növendék és felnőtt harcsák gyakorlatilag minden számukra hozzáférhető állati táplálékot — élőt és dögöt — egyaránt elfogyasztanak. A nagy példányok összeszedik az apró kérészlárvákat, de vízimadarakat, vízbe esett emlősöket is fogyasztanak. A fő táplálékot halak képezik, de általános megfigyelés, hogy a nemes halfajok állományában csak túlságosan nagyra nőtt harcsák okozhatnak jelentősebb kárt. Hazai vizeinkben a harcsa táplálékát 114 db tiszai példány alapján Vásárhelyi (1948, 1968) vizsgálta. Az alábbiakban részletesen ismertetjük a gyomortartalom-vizsgálatok eredményeit, melyek jól szemléltetik a táplálék rendkívüli változatosságát: június: karika keszeg, küsz, jász, dévér- és ba- golykeszeg, balin, márna, paduc; július: ponty, márna, karika keszeg, küsz, kárász, jász, dévér- és szilvaorrú keszeg, domolykó, balin, bodorka, vörösszárnyú keszeg, paduc, harcsa, sügér, selymes durbincs, magyar bucó, kecskerák, kérészálca; augusztus: kárász, karika keszeg, jász-, dévér, bagoly-, lapos- és szilvaorrú keszeg, balin, domolykó, garda, paduc, harcsa, vörösszárnyú keszeg, réti csík, selymes durbincs, német bucó, pisztrángsügér, kecskebéka, kérészálca, mezei pocok, éticsiga, kagyló; szeptember: dévér- és karika keszeg, menyhal, réti csík német bucó, mezei és vízi pocok, kérészálca, béka. Az Al-Dunán végzett részletes vizsgálatok (2253 harcsa gyomortartalmának elemzése) hasonlóan változatos táplálék összetételre hívták fel a figyelmet: mindenekelőtt a rovarlárvák és a folyami rák magas részarányára, a halak közül pedig a gazdasági szempontból kevésbé jelentős fajok fogyasztására (Vasiliu és Popescu 1943). Számos leírást olvashatunk a harcsa rendkívüli falánkságáról, az elfogyasztott prédák nagyságáról. A leírások többsége azonban egy-egy példányra vonatkozik, nem vonhatunk le olyan következtetést, mintha a harcsa kilós pontyokkal táplálkozna. Az e téren végzett vizsgálatok éppen ennek ellenkezőjét látszanak igazolni. Vagyis a harcsa, testméretéhez képest, viszonylag kis termetű halakat fogyaszt. Horoszewicz (1971) a Visztulán hasonlította össze a ragadozók táplálékhalainak méretét és megállapította, hogy a harcsa által elfogyasztott legnagyobb zsákmányhal a ragadozó hosszúságának 12,7%-a volt, míg a csuka és a fogassüllő esetében ez az érték 38, illetve 28% volt. A falánkság fogalmába nemcsak a préda nagysága, hanem a táplálkozás intenzitása, gyakorisága is beletartozik. A harcsa emésztéséről Fábián, Molnár és Tölg (1963)* végzett laboratóriumi körülmények közt értékes vizsgálatokat. Megállapításuk szerint egy-egy táplálékadag megemésztésére a harcsának a vizhőmérséklettől függően a következő időre van szüksége: 5 °C — 206 óra, 10 °C — 86 óra 31 perc, 15 °C — 49 óra 26 perc, 20 °C — 28 óra 52 perc, 25 °C — 20 óra 36 perc. A nyáron fel- melegedő vízben tehát annyira felgyorsul az emésztés, hogy érthetővé válik a harcsák intenzív rablása, nagy táplálékfogyasztása. Az intenzív táplálkozás, a táplálék változatos összetétele és a harcsa viszonylag passzív életmódja az elfogyasztott táplálék más ragadozókhoz viszonyítva jó hasznosulását teszi lehetővé. A különböző körülmények között végzett külföldi vizsgálatok 6—8 kg között határozták meg a harcsa 1 kg- os testtömeg gyarapodásához szükséges természetes táplálék mennyiséget. A harcsa növekedésével kapcsolatosan a nemzetközi szakirodalom bőséges anyagot közöl. Részletesen vizsgálva a közleményeket, sajnos meg kell állapítani, hogy megbízható összehasonlításra általában nem alkalmasak. A szerzők többsége viszonylag alacsony esetszám, gyakran mindössze néhány példány alapján vonta le következtetéseit, pedig a magyar természetes vizeken és tógazdaságokban szerzett tapasztalatok a növekedési ütem nagyfokú egyedi változékonyságát mutatják. 134
