Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Harcsafélék családja – Siluridae
Hazánkban e téren ez idáig Harka (1984) végezte az egyedüli részletes harcsanövekedési vizsgálatot. Vizsgálatához a Tisza tiszafüredi szakaszán 1976—1981 között fogott, összesen 140 példány adatait használta fel. Az életkor meghatározását és a növekedés visszaszámítását a mellúszók első, csontos sugarából készített metszet alapján végezte. Legfontosabb vizsgálati eredményeit a 9. táblázatban mutatjuk be. Az idézett szerző szerint a harcsa növekedése csak a korosztályok átlagértékeit tekintve mondható egyenletesnek, az azonos korú példányok testhosszai között jelentős eltérések tapasztalhatók. 9. TÁBLÁZAT A harcsa növekedése a Tisza tiszafüredi szakaszán (Harka 1984 nyomán) Életévek Test hossz (mm) Testtömeg (g) 1 165,2 28 2 387,8 159 3 424,3 538 4 548,4 1 203 5 673,9 2 297 6 801,0 3 949 7 891,1 5516 8 1020,7 9671 9 1077,5 9997 10 1200,5 14040 Általánosságban megállapítható, hogy a harcsa egyike a legjobb növekedési erélyt mutató halainknak, amelyik még idősebb korban is képes a jelentős gyarapodásra. Balon (1967a)* például táblázatban összeállítva közölte egy 21 és egy 29 éves, szlovákiai harcsa visszaszámított növekedését. Az első 41 kg-os és 180 cm hosszú, míg az idősebb példány 52 kg tömegű és 189 cm hosszú volt. A közölt adatok tanulsága szerint még 15 éves kor után is évi 5—6 cm-rel növekedett a harcsák testhossza. Mióta a vizát „ritka vendégnek” kell tekinteni, a harcsa vizeink legnagyobbra növő lakója. Marsi- lius 1726-ban megjelent munkájában 340 kg-os dunai harcsáról tesz említést. Berg (1948/49)* a Dnyeperből 5 m hosszú és 300 kg tömegű harcsáról számol be. A régebbi magyar szakirodalom általában 250 kg-ban jelölte meg a harcsa maximális tömegét. Reálisabb azonban 2,5 m-ben és 120 kg-ban elfogadni e halfaj maximális nagyságát vizeinkben. Ennél nagyobb példány előkerülésére napjainkban már nem számíthatunk. A horgászrekord hazánkban az 1986-ban, a Fadd-Dombori holtágból fogott 95,8 kg-os tömegű, 238 cm hosszúságú harcsa, míg a „második helyezett” a Pécsi-tóból 1984-ben kiemelt 78 kg-os példány. Rejtőzködő életmódjának köszönheti a harcsa, hogy egyedüli ellenségét, az embert, hosszú ideig el tudja kerülni. Ez a tény befolyásolja jelentőségét is természetes vizeink halászatában. Kereskedelmi értéke alapján ugyan kívánatos volna állományának fejlesztése, de a visszafogás nehézségei miatt egyes vízterületeken kifejezetten károsnak minősíthető a harcsatelepítés biológiai és gazdaságossági szempontból egyaránt. A viszonylag drága tenyész- anyagra kiadott pénz a búvóhelyekkel teli vízterületeken csak nagyon nehezen térül meg. Állományának alakulása a természetes nyíltvizeken a telepítéseknél sokkal nagyobb mértékben függ a vízjárási viszonyok alakulásától, elsősorban az árvizek időpontjától és attól, hogy az árterekről az ivadék hogyan tud visszajutni a főmederbe. Éppen ezért a természetes ívóterületek rehabilitációja a harcsa esetében különösen jó eredményekkel biztat. Ezt bizonyítja a tiszai duzzasztások jótékony hatása is a harcsaállomány alakulására. Mivel a nagyobb példányok megfogása a halászok számára mindig jelentős jövedelmet jelentett, az idők folyamán halászatának számos technikája, fortélya alakult ki. E módszerek többsége ma már csak néprajzi emlék, esetenként az orvhalászok alkalmazzák őket. Napjainkban a halászok elsősorban varsázással és az ún. kuttyogatással fogják a harcsát. A kuttyogatás Kelet-Európábán széles körben elterjedt, évezredes halászati mód. A kuttyogó halász csónakjához köti a rendszerint lótetűvel csalizott horog zsinórját. Miközben egyik kezével a csalit mozgatja, másikkal kezeli a harcsát kapásra ingerlő kuttyogatót. Ez készülhet fából, ökörszarvból vagy akár bádogbögréből is. A vízre szabályos időközönként lesújtó kuttyogató szerszám sajátos, a vízben messzire terjedő hangot ad. Ez a csalogató hang leginkább a harcsák zajos táplálkozására emlékeztet, s a fajtársak lakmározásának képzete nem hagyja nyugodtan feküdni rejtekhelyén a falánk ragadozót. A Balatontól és a Dunától eltekintve, a harcsa egyike természetes vízi halászatunk fontos halfajainak. 1981 —1985 között a halászok éves átlagban 67 tonna harcsát fogtak ki vizeinkből, az 1985- ös rekordévben pedig 85 tonna körül alakult a zsákmány. A viszonylag stabil harcsaállománnyal rendelkező vízterületeken az ötéves átlag a következő volt: Duna — 6,3; Balaton — 3,2; Körösök — 6,9 tonna. A harcsazsákmány döntő részét tehát a Tisza és mellékvizei biztosították, ahol — a Kiskörei víztározó csekély intenzitású hasznosítása ellenére — a fogások folyamatos emelkedése volt megfigyelhető. Szeged térségében 1981—1985 köHASZNOSÍTÁS 135
