Petrović, Nikola: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-Medencében a merkantilizmus korában (Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, Novi Sad - Történelmi Intézet, Beograd, 1982)
XV. fejezet. Állami bizottság az elkészült Duna–Tisza-csatornán. A csatorna és a kincstári birtokok kiaknázása 1826-ig
A társaságnak azonban igen nyomós érvei voltak. Amikor meggyőződött róla, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudja kicsikarni a régi feltételeket, ezeket az érveket is felhasználta. Közölve az udvari kamarával, hogy nem szándékozik elfogadni az új bérleti feltételeket, a privilegizált hajózási társaság egyben azt is tudatta, hogy nem tart igényt a Duna—Tisza-csatorna koncessziójának felújítására, és a szerződés értelmében átengedi a kincstárnak a csatorna kiaknázását. Mi több, határozatot hoztak, hogy a társaságot teljesen megszüntetik.35 A társaság felszámolásáról szóló döntés a kamara számára váratlan és igen kellemetlen volt. Gyakorlatilag azt jelentette, hogy a magyar kamarának kell átvennie egy létesítmény kiaknázását, amely kifizetődő volt ugyan, sőt nagyon is kifizetődő, de csakis a bácskai kincstári birtokokkal együtt. A társaság követelése, hogy a bérleti szerződést és a csatornára szóló új kiváltságot feltétlenül szerves egészként kezeljék, azt tanúsította, hogy a csatorna jövedelmezősége igen nagy mértékben függött a kincstári hűbéri birtokok kiaknázásától. A legmagasabb állami szervek nem engedtek a privilegizált hajózási társaság nyomásának, noha nem mutattak hajlandóságot arra sem, hogy a kincstár ismét átvegye a birtokok közvetlen irányítását. Az udvar utasítására mindkét kamara 1827- ben élénk tevékenységet fejtett ki, hogy megtalálják a célszerű, a kincstár számára minél kedvezőbb megoldást. Különféle lehetőségeket tanulmányoztak és vitattak meg. A nagyszámú egyéb javaslat közül hamarosan három változat került a figyelem középpontjába: az állam számára ezek voltak a legmegfelelőbbek. Az első, amelynek a legkevesebb esélye volt hogy elfogadják, azt a lehetőséget irányozta elő, hogy a hűbéri birtokokat a jövőben államilag igazgassák; a második javasolta, hogy oszlassák fel, majd adják bérbe őket, de olyképpen, hogy eladhassák őket árverésen (nagy érdeklődésre számítottak a leendő bérlők részéről és bíztak a kedvező eladási árban), a harmadiknak az volt a lényege, hogy az uralkodó a birtokokat ajándékozza olyan egyéneknek, akik nagy szolgálatot tettek a dinasztiának, azzal, hogy tőlük alacsonyabb pénzbeli térítést kér. Ez a megoldás természetesen a nagy feudális birtokok pozícióit erősítette volna meg Vajdaságban, és fékezte volna a kapitalista gazdálkodási formák fejlődését. Mindezeket a változatokat mindkét kamarában és különböző szinten megvitatták. Nem fogadták el a társaság követelését, hogy a régi bérleti szerződést újítsák fel. Inkább hozzáláttak a kincstár és a társaság közötti igen összekuszált elszámolás tisztázásához. A két kamara szervei nem titkolták azonban azt 35. Ugyanott. 423
