Petrović, Nikola: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-Medencében a merkantilizmus korában (Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, Novi Sad - Történelmi Intézet, Beograd, 1982)
XV. fejezet. Állami bizottság az elkészült Duna–Tisza-csatornán. A csatorna és a kincstári birtokok kiaknázása 1826-ig
a kamara minden javaslatában kimutathatók voltak, és helyet kaptak az új szerződésben is. Miben kellett különböznie az új szerződésnek a régitől? Mindenekelőtt abban, hogy a birtokok bérbevételét teljesen különválasztották a Duna—Tisza-csatornára szóló új koncessziótól, amelyet 1826-ban ugyancsak fel kellett újítani. Az udvari kamarának ezt az alapvető szuggesztióját az uralkodó magáévá tette.31 Ez azonban csak az első sugallat volt, hogy megkezdődhetnek a tárgyalások a társasággal. Az egyezkedés egészen 1826 második feléig elhúzódott, majd azután félbeszakadt. A magyar kamara 1826. november elsején arra kényszerült, hogy ismét a kezébe vegye a birtokok igazgatását.32 A levéltári anyagból arra következtethetünk, hogy az udvari kamarát meglepte a társaság vonakodása, hogy a birtokokat új alapon vegye bérbe. A kamara nagy erőfeszítéseket tett, hogy rávegye a központi igazgatóságot az új szerződés aláírására. Noha a régi szerződés 1826. július 1-én lejárt, és a magyar kamara idejében kinevezte megbízottját, aki átveszi a birtokok irányítását, a birtokokat november 1-ig mégis egy vegyes igazgatóság irányította a kamarai megbízott legfelsőbb felügyeletével és a társaság képviselőjének részvételével. A kamara tehát bizakodott abban, hogy a privilegizált hajózási társaság végül mégis beleegyezik az új szerződésbe. Az igazgatást csak azután vette át a megbízott, hogy megérkezett a társaság végleges válasza, hogy nem szándékozza felújítani a bérletet az új feltételek szerint.33 Ezzel azonban nem szakadtak meg, hanem ezután is folytatódtak a tárgyalások.34 A kamara valószínűleg számolt azzal az eshetőséggel, hogy a társaság nem hajlandó az eddigieknél kedvezőtlenebb feltételekkel bérbe venni a birtokokat,, de nem gondolt ilyen határozott ellenállásra. Ezenkívül hitte, hogy a birtokokat másoknak is bérbe adhatja, mégpedig írásos árverés útján. Végső esetben kész volt arra, hogy saját igazgatása elá vegye őket. Az egyik és a másik megoldás is elfogadhatóbb és hasznosabb volt számára, mint az 1802-től 1826-ig tartó gyakorlat. A régi szerződés által a társaság aránytalanul nagy nyereséget szerzett, ami érthetően nem volt a kamara ínyére. A kamara álláspontjára valószínűleg kihatott az a körülmény is, hogy néhány korábbi hivatalnoka, akik egyidejűleg a társaság részvényesei is voltak, felmondta állását. 31. C. U„ 25. füzet, 1827. 1V./218. sz„ 1—76. föl. A kamara 1825. dec. 17-én terjesztette javaslatát az uralkodó elé. 32. Ugyanott. 33. Ugyanott. Megbízottá Bedekovicsot, a bánáti kamara birtokok igazgatóját nevezték ki. 34. Ugyanott. Nádasdy pénzügyminiszternek az 1827. febr. 28-án az udvari kamarához intézett ügyirata. 422
