Petrović, Nikola: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-Medencében a merkantilizmus korában (Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, Novi Sad - Történelmi Intézet, Beograd, 1982)

VI. fejezet. Az európai háborúk. A társaság és a tervezők törekvése, hogy kiterjesszék tevékenységüket

Először vizsgáljuk meg a Kiss fivéreknek az 1795. január 17-én II. Ferenchez eljuttatott személyes javaslatát. Kérelmüket egy rövidebb levélben és egy nyolcoldalas, kézzel írott ela- borátumban adták elő.11 A keltezésben a dátum mellett Bécset említették mint a javaslat keletkezésének helyét, amiből arra következtethetünk, hogy 1795 elején legalább egyikük Bécsben tartózkodott. Szembetűnő az a tény, hogy Kiss József és Gábor ezúttal is, akárcsak a Duna—Tisza-csatorna megépítésének öt évvel korábban történt felvetésekor, közvetlenül az abszolút monarchia hierarchiájának a csúcsán álló személyhez fordult. Amint a rendelkezésre álló dokumentumokból kihámozhatjuk — s ezek száma nem csekély — tekintélyük Bécsben makulátlan volt; ugyanígy Budán és magában a társaságban is. Általános volt az a meggyőződés, hogy nagy vállalkozásuk sikeresen közeleg a befejezéshez. Szakmai tekintélyük 1795-ben nyilvánvalóan nagyobb volt, mint öt évvel korábban, amikor viszonylag ismeretlen mérnökökként kidolgozták tervüket a két nagy Pannon-síksági folyó összekötésére. Nyomban felvetődik azonban a kérdés, miért nem küldték két újabb elképzelésük közül az elsőt is a társaság útján, és miért a saját nevükben.

A Kiss fivérek javaslatának hosszabb elnevezése van, és így hangzik: „Hogyan küszöbölhető ki végérvényesen a drágaság és az éhínség a Magyar Királyságban, hogyan biztosítható a mezőgazdasági termékek rendszeres kivitele és teremthető meg egy 13 millió forint értékű szolid nemzeti alap, amelynek értéke külföldön a kétszerese lenne?”

Hogyan képzelték el az indítványozók megvalósítani ezt a tervüket? Ismertetjük eszmefuttatásukat és főbb érveiket.

Magyarországon mindig is úgy történt — fejtegették a Kiss fivérek —, hogy egy-egy kiadós aratás után oly sok volt a többlet, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. Ilyen esetben mindenki inkább megszabadult volna a terménytől, és senki sem akart vásárolni. A katonákon és a bányászokon kívül azonban Magyarországnak nincsenek más fogyasztói. A paraszt azonban kénytelen eladni a termés egy jó részét, hogy kifizethesse a földjáradékot. Ha nincs vevője, akkor természetesen nem tud fizetni sem. Másfelől, amikor gyenge a termés, az árak túlságosan is megugranak. A parasztnak azonban nincs vagy csak nagyon kevés búzája van eladásra, ha meg vásárlásra kényszerül, három-négyszer magasabb árat kell fizetnie, mint amit a jól termő években kap érte. A sokéves tapasztalat szerint ál11. C. U„ 17. füzet, Nr 344., 1795./233. sz., 56—65. föl.

184