Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)
Dr. Ravasz Tibor: A vízrendezés agronómiai alapjai és termesztéstechnikai kapcsolatai
kította, semmint az, hogy a termőhelyi sajátosságokra tekintettel lehetett volna. Ezért az 50—100 km2-es üzemi területhatárok mind alakra, mind területszerkezetre, mind vízforgalmi befolyásoltságra a tájterületen belül is szinte egyedinek tekintendők, és ennek megfelelően kezelendők vízrendezésileg és meliorative egyaránt. A tájterületen belül az üzemi terület — összetételével, művelésmódjával stb. — további részterület, amivel külön kell foglalkoznunk. Az üzemi területen belül a termőterület — mint láttuk — agronómiái szempontból bontandó még tovább a táblákra, hogy ki lehessen dolgozni valamilyen agrotechnikai művelési (használati) rendszert a termőhelyre alkalmazva, ami nem más, mint a legkisebb termelési egység, a szántóföldi tábla. A nagyüzemi agronómia tehát nem az üzem területére, hanem a táblákra kidolgozott technológiákkal képes alkalmazkodni a természeti adottságokhoz. A nagyüzemi terület mint vízháztartási komplexum ezért nem térségileg, hanem táblaterületi szintézisben ítélhető csak meg, és elemezhető az alapösszetevők szerint. A mezőgazdasági földhasználat természetes velejárója, hogy a táblaterületi egységek egységes műveletűek ugyan, de változó növénytakarójuk — agronómiái vetésváltozásuk — időben, az egymást követő évjáratok területi növényelhelyezésében mégis módosítja a megelőző és a követő évhez viszonyított vízforgalmukat, helyesebben természetes csapadékhasznosulásukat. Az agronómiái földhasználat növényekhez kötött időkereteit az előkészítő vagy a növényzetmentes és a termesztő vagy vegetációval fedett periódusok jellemzik. Ezek őszi, tavaszi vetésű és évelő növénykultúrák szerint más-más agronómiái állapotot, vízforgalmi helyzetet, vízérzékenységet, egyszóval víz- rendezettségi állapotot teremtenek, illetve igényelnek ugyanazon a táblán, az évjárattól függően. Az őszi vetésű növények általános jellemzője, hogy szeptember—októberben, kivételesen november elején kerülnek elvetésre, hogy még a fagyok beállta előtt kikeljenek, s lehetőleg megerősödve kerüljenek a télbe. Az őszi vetésű táblák vízforgalmi modellje fő elemeiben röviden a következő. A vetés éghajlatilag a száraz őszi hónapokra esik. Ez lehetővé teszi a gépi vetőágykészítést és a nagygépi vetést a még teherbíró, száraz talajon. Agro- technikailag ez a termőhelyi helyzet tehát kedvező. Biológiailag viszont az volna kívánatos, hogy mielőbb beázzon a magágy, hogy a talaj vízzel telt pórusaiból a csírázáshoz szükséges víz a vetőmagba diffundálhasson. Táblaszinten a robbanásszerűen „egyidejű” kelést gyakorlatilag rendszerint a természetes beázás váltja ki. Az őszi magágykészítés és vetés agronómiái időkeretét — legalábbis biológiai és technológiai optimumát — az ökonómiai lehetőségek, a gépi felszereltség stb. ugyanúgy befolyásolja, mint maga az őszi időjárás. Csakhogy a sorrend nem fordítható meg. Az időjárás — az éghajlati kereteken belül — megváltoztathatatlan területi állandó, az agrotechnika viszont az alkalmazkodás eszköze. A jól táblásított üzemi területeken ezért a cél a táblán belüli kiegyenlített növényállomány, amit viszont csak a gyors, azonos körülmények között végzett munka alapozhat meg. 50
