Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)
Belvizek - A mértékadó belvízhozam meghatározása
A MÉRTÉKADÓ BELVÍZHOZAM MEGHATÁROZÁSA A mértékadó belvízhozam számítási módszereinek történeti áttekintése E fejezet összeállítását nagyban megkönnyítette Kienitz (1972) összefoglaló jellegű, a belvíz-hidrológiai kutatások kritikai fejlődéstörténetét bemutató kiváló tanulmánya. Ezenkívül haszonnal forgattuk a Műegyetemen készült jegyzeteket (Németh-Dobos-Lipták 1959, Salamin 1966, Lipták 1985, 1986) és Dobos-Ijjas (1976) tanulmányát. A belvízrendezés kezdeti időszakában (a múlt század utolsó harmadában) - olasz, holland és német példákból kiindulva - egyszerű „ökölszabályokat” állítottak föl, s ezekből számították a levezető művek szükséges fajlagos teljesítőképességét. Ezek a módszerek egy bizonyos idő alatt lehullott legnagyobb csapadék 1/4—1/2 részének (a beszivárgás és a párolgás után fönnmaradó résznek) meghatározott idő alatti levezetését tételezték föl, illetve Írták elő (Faragó 1889). Ezt a számítási módszert - más eljárások mellett - egészen az 1950-es évekig alkalmazták (Korbély 1915, Németh 1942, Bogárdi 1944, Magyar Szabványügyi Hivatal 1953a, Pichler 1954, Bokor-Babos 1956). Századunk elején egyidejű csapadék- és vízhozam-mérésekkel próbáltak „kézzel fogható” eredményre jutni, de a meglehetősen aszályos évjáratokban elvégzett kevés belvízi mérésből kellő következtetést nem tudtak levonni (Gillyén 1910). A növekvő tapasztalatok azonban mégis lehetővé tették egyszerű méretezési táblázatok összeállítását. Ezekben a szükséges fajlagos vízlevezető-képességet a vízgyűjtő kiteljedése és a talajtípus függvényében adták meg (Bogdánfy 1906), de figyelembe vették a vízgyűjtő esését is (Korbély 1915). Egyes körzetekben a belvízlevezetés megfelelő mértékét az 1915-1922. évi nedves periódusban elvégzett vízhozam-mérésekből állapították meg (Kienitz V. 1955). A probléma elméleti megközelítésével Korbély (1915) már az 1910-es években foglalkozott (elsősorban osztrák, német és svájci szerzőkre támaszkodva), de a föltárt összefüggéseket (a csapadékosság és az összegyü- lekezési folyamat törvényszerűségeit, a lefolyási tényező számítását) síkvidéki viszonyokra nem alkalmazta. Ez Kenessey (1928, 1930) nevéhez fűződik, aki - szintén külföldi kutatók eredményeiből kiindulva - az össze- gyülekezés elvén fölépülő számítási eljárást dolgozott ki, amit - olasz tapasztalatokat is fölhasználva - Németh (1934, 1942) fejlesztett tovább. Ezeknek a kissé bonyolult eljárásoknak a használata nem terjedt el, talán azért, mert csak a nyári csapadékokból, illetve az esőkből keletkező vízhozam számítására adtak lehetőséget, de a módszerek mellőzéséhez föltehetően az 1928-1935. évi hosszú aszályos időszak is hozzájárult. Az 1930-as évek végén, majd az 1940-1942. évi rendkívüli belvízjárás idején végzett belvízhozam-mérések {Babos 1957, Lupkovics 1940, Gyalókay 1942) újabb adatokat szolgáltattak a kérdéssel foglalkozók számára. Ebből az időből Bogárdi (1944, 1947) munkássága emelkedik ki, aki 200
