OVH: A vízgazdálkodás fejlesztésének alapjai és irányai. A Vízgazdálkodási Keretterv összefoglalása (OVH, 1984)
1. A magyar vízgazdálkodás történeti és természetföldrajzi adottságai
A vízi útjaink kihasználására, és különösen a belvízi hajózás fejlesztésére a múlt század 'közepétől megindult technológiai és ipari fejlődésnek kettős hatása volt. Egyrészről a gépi meghajtású hajók és a folyami duzzasztóművek új, nagy lehetőséget jelentettek a \izi utak hatékonyabb kihasználásához, másrészről a vasúti és a közúti szállítás gyors térhódítása nagymértékben csökkentette a vízi közlekedés és -szállítás jelentőségét. Minthogy az ország természeti adottságai a víziút-hálózat fejlesztésére, a vízi szállítás kialakítására kedvezőek, az energiaárak további emelkedésével számoló közlekedéspolitika érvényre jutása esetén a következő évtizedekben a belvízi hajózás szerepe újból növekedhet. A gazdasági fejlődés során nemcsak a víz iránti szükséglet módosult, hanem különösen a te r ülethas z nos ütásban végbement változások, az iparosodás és a városiasodás következtében számottevően átalakult természeti környezetünk is. Az ország vízföldrajzi adottságainak történeti alakulásában a gazdasági fejlődésnek főként az erdősültségben és a vízjárta területek kiterjedésében bekövetkezett változások útján volt meghatározó szerepe. Magyarország erdősültsége jelentősen változott, az erdőterületek aránya a honfoglalás korabeli mintegy 40%-ról a 19. század végére 30%-ra, 1945-re 12%-ra csökkent, majd 1980-ig 17%-ra emelkedett. Az erdősültség csökkenésének hidrológiai hatása a talaj és a fedőréteg két alapvető hidrofi- zikai sajátosságának, a beszivárgást kapacitásnak és a víztartóképességnek a csökkenése útján érvényesül. A természetes erdősültségi állapotban mindkét bidrofizikaá jellemző viszonylag miagas értékű és ennek megfelelően a terület vízháztartását viszonylagosan nagy területi tározódás és felszín alatti 'lefolyás jellemzi. Az erdősültség jelentős csökkentése az árvízi lefolyás növekedéséhez, valamint a területi víztározódás és a felszín alatti — kisvízi — lefolyás csökkenéséhez vezetett. A vízháztartás szerkezetének a fentiek szerinti kedvezőtlen alakulása főként a talajerózióban, a szikesedésre vezethető sófelhalmozódásban és az aszálykárok gyakoribbá válásában jelentkezett. Mind a hegy- és dombvidékeinken, mind az Alföldön és más síkvidéki területeken ismétlődően előfordultak olyan erdőirtások, amelyek a környező terület vízháztartási adottságai és területhasználati értéke szempontjából 1 jelentősen túlhaladták a megengedhető mértéket. Magyarország éghajlati adottságai között mind az erdők, mind a vízborította területek évi átlagos párolgása általában lényegesen nagyobb az egyéb területrészek párolgásánál, ezért a kétféle térszíntípusnak egymást kölcsönösen helyettesíthető és meghatározó szerepe van a vízháztartás alakulásában. A 18. és 19. századbeli lecsiapolási, ármentesítési és folyószabályozási munkák két lényeges vonatkozásban módosították a medence vízháztartását: egyrészt számottevően csökkentették a külső eredetű vízbevételt {a kiömlő árvizeket), másrészről a vízborította területekkel együtt csökkent a párolgás. A kétféle hatás közül az utóbbi volt a nagyobb, tehát az adott erdősültség mellett igen nagy területek maradtak vizenyősek, ezt csak újabb beavatkozással, a belvíz- rendezéssel lehet csökkenteni. A történelmi tapasztalat arra is figyelmeztet, hogy az erdőborí- tási hányad növelése a vízháztartási egyensúly felé közeledésnek, és a belvízveszély csökkentésének egyik alternatívája. Az ország vízháztartási és vízföldrajzi adottságait befolyásoló jelenkori emberi beavatkozások két lényeges vonatkozásban különböznek a korábbiaktól. Egyrészről mind időben, mind területileg koncentráltabbak és sűrűbbek, másrészről a mennyiségi következmények mellett növekvő jelentőségű vízminőségi (kémiai és biológiai) hatásokkal is járhatnak együtt. Az okozott károk mértékére jellemző, hogy az 1971 és 1979 közötti időszakban évente általában 30—50 esetben fordult elő jelentékeny halpusztulás és rendkívüli vízszennyezés miatt több alkalommal (1978-ban 11-szer, 1979-ben 16 esetben) kellett a veszélyeztetett vízellátó rendszerek működését korlátozni. A vízgazdálkodás mai helyzetének és jövőbeli fejlesztési feltételeinek értékelése szempontjából a történeti áttekintés egyik legfontosabb tanulsága, hogy a technológiai irányzatú gazdasági fejlődés és életmódbeli átalakulás egyik következményeként az elmúlt másfél évszázad folyamán megindult és egyre fokozódott a vízzel kapcsolatos szolgáltatási és használati tevékenység intézményi, gazdasági, műszaki és fogalmi kettéválása. A vízháztartási (vízminőségi, vízföldrajzi) folyamatok tartalmi egysége, és a vízzel kapcsolatos tevékenység egyre fokozódó társadalmi megosztottsága közötti ellentmondás föloldása érdekében tovább kell fejleszteni azokat az ágazatközi és ágazaton belüli kapcsolatokat, amelyek az ország vízkészleteit és vízi környezetét érintő különféle ismereteket, terveket, döntéseket és tevékenységeket a népgazdasági (össztársadalmi) érdekek szerint hangolják ösz- sze. 1.2. A vízgazdálkodás természeti adottságai Az adott térség vízviszonyait meghatározó természeti tényezők három csoportba sorolhatók: — a domborzat és a geológiai szerkezet, — az éghajlat, a sugárzás és a csapadék, — a talajok és a növénytakaró. Hazánk domborzati viszonyainak minden lényeges vonása a történelem előtti időkben alakult ki. Az Alpok és a Kárpátok magas hegységeivel övezett medence aljának nagy részét feltöltődött síkságok, kisebb hányadát eróziós 12
