OVH: A Balaton vízgazdálkodása (OVH, Budapest, 1968)
2. A Balaton általános ismertetése
ezért csak fokozatosan és legalább 3 évi előkészítő kísérletek, megfigyelések alapján szabad megkezdeni. A hínár a vízi élettér minőségi egyensúlyában és nem a mennyiségi víz- gazdálkodásban jelentős tényező. A mai elterjedtség mellett az évi hínártermés 60—70 ezer tonnára becsülhető. A biogén mész kiválása főleg növényi asszimilációs folyamatok eredménye. A tó ionháztartásának egyensúlya ezeken nyugszik. Az egyensúly megbontása (pl. a hínártömegek egyszerű eltávolítása) felboríthatja az ionegyensúlyt és az elöregedés, eutrofizáció növekedését okozhatja. Legcélszerűbb a növényeket a növekvő szennyezés (tápanyagbevitel) mennyiségével arányosan irtani és a kivágott növényrészeket a víztérből eltávolítani. A tó állatvilága a vízfrissülés másik fontos összetevője. Az alsóbbrendű szervezetek mint a szennyeződések indikátorai, de még inkább mint a halak táplálékai fontosak. A szennyvizek lebontásában alapvetően fontos szerepük van és a táplálékláncban a halak mennyisége is ezektől az alacsonyrendű szervezetektől függ. A Balaton növény- és állatvilágával való gazdálkodás elsősorban termelési jellegű tevékenység. Ennek a termelési tevékenységnek mégis szoros vízgazdálkodási kapcsolata van, hiszen a tó vízháztartási változásait a biológiai élettér folyamatainak módosulása követi. A folyamatok helyes irányba tereléséhez szükséges beavatkozásokat csak az illetékes szakintézetek közreműködésével lehet meghatározni. Számos ilyen tudományos és kutató intézetnek a Balatonra kialakított álláspontját a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet koordinálja. 2.3 A Balaton vízforgalmának mennyiségi jellemzése. A Balaton vízforgalmának összetevőit a mai természeti és gazdasági környezetben vizsgálva, a fejlesztés lehetőségeit jó közelítéssel meg lehet határozni. A vízháztartás vizsgálata a változott és tovább változó természeti és gazdasági feltételek mellett is alkalmas a tóra kiható következmények felmérésére. A Balaton és 8,7-szer nagyobb vízgyűjtője egymástól elválaszthatatlan hidrológiai egységet képez. A részvízgyűjtők között legnagyobb a Zaláé: 2622 km2 (a terület fele). A felszíni vízgyűjtő területhez csatlakozó és vele vízháztartási egységet képező, felszín alatti vízgyűjtők pontos elhatárolása a rendelkezésre álló adatokból ma még nem lehetséges. A karsztvíztartók szoros összefüggése kétségtelen és a nyírádi bányászat vízleszívása az északi part forrásaira hatással lehet. Az egész vízgyűjtőre jellemző csapadék sokévi átlagban 730 mra,_ (Az országos átlag 630 mm.) A szélsőségek maximuma 1937-ben 975 mm, minimuma 1932-ben 483 mm volt. A zalai vízgyűjtő csapadékosabb, ami a folyó nagyobb vízhozamából is kitűnik. A sokévi átlagos lefolyási hányad a rendelkezésre álló adatok szerint 14%-ra tehető. A vízgyűjtők, a csapadékosság és a lefolyási tényezők szerint alakuló sokévi átlagos vízhozam a Zala felől 10 m3/s, a déli oldal vízgyűjtőiből 3 m3/s, az északi lejtők felől 4 m3/s. A tó sokévi átlagos vízbevétele a vízfolyásokból a víztükörre érkező csapadék 1,4-szerese. A Balaton vízgyűjtőjének vázlatos vízhálózatát, a mérőhelyeket és kísérleti öblözetet az 1. ábra mutatja be. 1. táblásai A Balaton természetes vízforgalma az 1869—1968 közötti 100 év alapján Sorszám A Balaton vízháztartásának összetevői A legcsapadék- szegényebb évben (1865—66) 1869—1968. évek átlagában A legcsapadékosabb évben (1878—79) mm 106 m3 mm 106 m3 mm 10G m* i 2 3 4 5 6 7 8 i Bevételek csapadékból (C) 304* 182 630 378 1001* 600* 2 vízfolyásokból (H) 704* 422 890 532 1026* 615* 3 összesen 1008 604 1520 910 2027 1215 4 Kiadások párolgásból (P) 784 900 540 190 114 5 levezetésből (L) 1308 — 620 370 1837 1101 8 Összesen 1308 784 1520 910 2027 1215 9 Apadásban jelentkezett hiány —300 —180 ±0 + 0 + 0 + 0 * Feljegyzések hiányában becsült adatok. 11
