Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)

II. Károlyi Zsigmond: A vízgazdálkodás előzményei, a vízhasznosítások és a vízimunkálatok kialakulása és fejlődése

évezredbeli régészei — csak nehezen tudták megfejteni egy ilyen nyilvános helyiség rendeltetését, s valamilyen templomnak tartották. Hiszen ekkor Európában még nem ismerték az ilyen nyilvános létesítményeket!

A mezőgazdasági vízmunkálatok viszonylag csekély jelentősége ellenére a görögöknél is találkozunk magas színvonalú vízrendezési — lecsapolási és öntözési — munkálatokkal. Legszebb példája ennek a Kopais-tó múlt században helyreállított lecsapolása, mely nem kevesebb, mint 25 000 ha terület megművelését biztosította. A magasan fekvő tó természetes föld alatti lefolyását valamely földrengés elpusztította s ezért mesterséges csatornákkal, alagutakkal gondoskodtak a víz levezetéséről (Nagy Sándor idején i. e. 300 körül). A lecsapolás a tó közepén vezetett lecsapoló és a kétoldalt épített magasvezetésű felfogó vagy övcsatornák — esetleg egyúttal öntözőcsatornák — tervezésével klasszikus példája lehetne az ilyen feladat megoldásának. (Vannak vélemények, melyek szerint a Nagy Sándor idejében végzett munkálatok előtt már korábban is mesterséges csatornákkal biztosították a tó- völgy lecsapolását.)

3.2 Róma

A római civilizáció talán az, melynek technikai eredményeit az utókor a legjobban ismeri és elismeri, sőt — méltán — csodálja ma is. E műszaki tevékenység középpontjában egyrészt az építészet, másrészt a mérnöki-építészet, elsősorban a vízépítés állott. Alkotásaik gyakran méreteikben is vetekszenek a közel-keleti ókori civilizációk alkotásaival, technikai szempontból pedig azok továbbfejlesztését jelentik. A kikötőépítéseknél általánosan alkalmazták a szekrényalapozást, a vízellátást szolgáló csatornahidak, vagyis akvaduktók (aquaeductusok) építésével pedig Európa-szerte elterjesztették a boltozás technikáját, a hídépítéseknél az addig ismert építőanyagok sorát a vízben kötő habarccsal és a kavicsbetonnal gazdagították. (Traján hídja az Al-Dunán). Csatornaépítésük színvonalát (Rhone-csatorna) Európa csak a 18—19. században, vízellátásuk bőségét pedig még ma sem érte utol. A közvagyonnak tekintett víz használatával kapcsolatos, s a rendkívül fejlett vízellátás működését szabályozó vízjoguk ugyancsak olyan színvonalon állott, melyet Európa — persze a római jog átvételével — csak a 19. században ért el ismét.

Plinius nem alaptalanul tekintette a római birodalom legnagyszerűbb alkotásának a vízépítés, főleg a vízellátás terén elért eredményeket.

Róma vízvezetékét a vízügyi irodalom egyik klasszikusa, a római vízművek i. u. 1. században élt felügyelője (Curator Aquarum) Sextus Julius Fron68