Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)

II. Károlyi Zsigmond: A vízgazdálkodás előzményei, a vízhasznosítások és a vízimunkálatok kialakulása és fejlődése

tinus: „De aquae ductibus urbis Romáé" (Róma város vízvezetékéről) c. munkája alapján pontosan ismerjük. A város vízellátását Frontinius idejében i. e. 305 és i. e. 5 között épült 9 vízvezeték biztosította. Közülük hét az ivóvízellátást, kettő az „üzemvízellátást” (A vízi cirkusz üzemeltetését, az öntözést, malmok hajtását stb.) szolgálta.

Róma vízvezetéke a római civilizáció, sőt az ókor egyik leghatalmasabb alkotása; jellemző műszaki adatai nem maradhatnak említés nélkül. A vízkivételek, illetve a vízvezetékek kiinduló pontjainak tengerszint feletti magassága 62 és 317 m, a várostól való távolsága pedig 1,2 és 91,3 km között váltakozott. Zömmel bővizű forrásokra, magasabban fekvő tavakra támaszkodtak, a két alacsonyabb fekvésű — folyóból, illetve lóból való — vízkivétel biztosította az üzem vízellátását. A föld alatti vezetékek hossza (az i. u. 1. században) 346,9 km, a völgyhidak hossza 57,5 km, az alagutak hossza 2,4 km, a városba vezető vízvezetékek teljes hossza pedig (nem számítva a városi elosztó hálózatot) 404,6 km volt. E vezetékek a város belsejében egységes központi hálózatba kapcsolódtak és elosztó, illetve tároló és derítő medencékbe (piscinákba) torkolltak, amelyeket a város magasabb pontjain helyeztek el.

Ilyen derítő és tároló medencéket természetesen közvetlenül a vízkivételek mellé is építettek. Ezek többnyire kétemeletesek voltak és a víz nyomás alatt jutott az alsó medencébe, majd az esetlegesen hozott hordalékot lerakva, megtisztulva a medence födémének nyílásán keresztül emelkedett a felső medencébe, ahonnan túlfolyóval csatlakozott a vízvezelék(ek)hez.

Voltak természetesen bonyolultabb megoldású, számos rekeszre osztott derítőmedencék is. Valamennyit rendszeresen tisztították. A legnagyobb ismert medence 51,6 X 29,8 m, vagyis 1 538 m2 alapterületű volt.

A nagy tároló medencékből a víz ólomcső vezetékeken jutott a kisebb kiegyenlítő medencékbe, melyekből az egyes fogyasztók csatlakozó vezetékei kiindultak. Frontinus idejében 247 ilyen kiegyenlítő medence volt. A csőtörés elkerülése végett az egyes fogyasztók vezetékeit mind ilyen medencékhez csatlakoztatták, s a csatlakozó vezetékek szabványosított keresztmetszete alapján kellett fizetni a vízdíjátalányt. A pontos mérés érdekében azonban a csatlakozásoknál nem alakváltozásra hajlamos ólomcsöveket, hanem kemény bronzból készült, ún. mérőperselyeket használtak, összesen 25-féle csőszabványt ismertek, amelyek alkalmazását éppúgy pontos rendelkezések szabályozták, mint az egész vízmű üzemeltetésének, fenntartásának rendjét.

A vízvezetékek egyéb elemeinek technikai megoldásai közül egyaránt mindmáig joggal kelt csodálatot a kétirányból épített alagutak pontos kitű69