A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Répássy Miklós: Halászat
vízépítés 153 mint halastó. II. Béla királynak egy 1138-ban kelt oklevele a halasvizeknek csatornával való táplálásáról szól (Ortvay: Magyarország régi vízrajza. 357. 1.). Nádasdy Tamás 1549 december 10-én kelt levelében Lékáról azt írja feleségének, hogy a „tó mivét a mester vezetése alatt jó haladásban találta” ( Nádasdy T. levelezése 1882. p. 2.). Ebben a tóban a pisztrángot már rendszeresen tenyésztették, amint azt egy későbbi levél érdekes tartalma bizonyítja. Ezeknél a vízi- müveknél mindenhol a halászat állott előtérben s ha a tavak kifolyásánál állottak malmok is, azoknak jelentősége abban az időben mindenesetre alá- rendeltebb volt. 2. Halbőség és halszűke. A nagy víziépítkezések hatása A mohácsi vész, sajnos, véget vetett a halászattal kapcsolatban folyó kul- túrmunkának; a török hódoltság korában feledésbe is ment az. De azért Nag.v- Magyarország gazdag halbőségéről számos későbbi szerző is megemlékezik. Gyakran egészen meseszerű, élénken kiszínezett leírások. Csakhogy az utóbbiak rávezetnek arra a gondolatra is, hogy a bennük foglaltak mégsem vonatkozhattak valamely állandó állapotra, hanem inkább csak rendkívüli esetekre. Valószínűleg bizonyos kedvező évekre, vagy több évre terjedő időszakra, amelyeket bizony felválthattak kevésbé halbő, sőt halszűk esztendők is. Ezt a feltevést erősítik meg a múlt század kezdetéről a Tiszáról felmaradt feljegyzések is. A múlt század első két évtizedében igen bőséges volt a halászat a Tiszában; különösen nagy volt a halbőség az 1816—1820-iki nagy árvizek után következő időszakban. Az 1831. évvel azonban beköszöntött a nagy szárazság, amely éveken át tartott. A Tisza mentén a „halastavak sorban kiszáradtak, a halasmedencékben barmok legeltek. Olyan szegénység ütött tanyát a halászok között, hogy azok nagy része megvált mesterségétől s földmívelésre adták magukat; csikósoknak, bojtároknak, béreseknek stb. álltak be. A halászok csónakjai, bárkái a folyó partján szétszáradtak; tüzelőanyagul használták fel azokat, vagy sertésólokat készítettek belőlük”. A negyvenes évekkel ismét beköszöntöttek a vizes, áradásos esztendők. 1845-ben kora tavasztól egész augusztus végéig el volt borítva a Tisza ártere. Be is népesedett a Tisza s minden mellékfolyója annyira hallal, hogy a halászok nem győzték a fogást és az értékesítést. Ezzel el is jutottunk a múlt idők halbőségének magyarázatához, amelyet a hal élettanára vonatkozó, mai természettudományos megállapítások kétséget kizáró módon igazolnak. A halak szaporodási képessége óriási; mindenik pártól százezerszámra kerülhet ki évenként az új életet rejtő ikra s kedvező viszonyok között ugyanannyi zsenge ivadék. Az ivadék gyarapodása elsősorban a rendelkezésre álló tápláléktól függ. Ez a táplálék a vízben élő alsóbbrendű növényekből s állatokból áll, amelyek maguk is még alsóbbrendű szervezetekből, sőt közvetlen szervetlen ásványi anyagokból élnek. Mindez a vízzel borított talajból s részben a vízbe jutott hordalékokból kerül elő. Ennek az élénk anyagcserének, amelynek végső fokán a hal áll, legfontosabb tényezői a melegség és a talaj termőereje. A melegség a sekély víznél biztosítva van; a talaj termőereje pedig legfőképpen azzal, ha a talaj időszakonként — különösen télen — szárazon áll, hogy ily módon a levegő s fagy felújíthassa. Télen a halak úgyis szükebb helyre szorulhatnak, mert életműködésük a hidegben a legcsekélyebbre csökken; legtöbbje egyáltalán nem táplálkozik ilyenkor. Mentöl nagyobb már most a melegebb évszakokban a vízzel
