A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)

Répássy Miklós: Halászat

354

vízépítés

borított terület, annál több haltáplálék fejlődhet rajta, s így annál több hal nőhet fel azon. Azelőtt a folyók völgyét szabadon járta az ár. Ha az áradás kedvező volt, lassan, fokozatosan boríthatta el a tavasszal medréből kilépett víz a rétsé- get, amely ősz óta szárazon állott; a halak nyugodtan, zavartalanul megivhattak a sekély, meleg vízben. És ezen a gyepes, jó talajú, friss területen mérhetetlen mennyiségben fejlődtek a zsenge halivadék táplálékául szolgáló alsóbbrendő állati és növényi szervezetek. A kikelt halivadék, de a nagyobb hal is, a legbőségesebb táplálékot találta ott s gyorsan nőtt; mire a vizek kezdtek leapadni, visszahúzódni — a nyár derekán, olykor nyár végén —, megerősödve, meghízva került a folyó medrébe, vagy az ártér mélyedéseibe; itt aztán bőséges volt a fogás.

Ismételten hangsúlyozzuk azonban, hogy a halbőségnek fentebb adott magyarázata a kedvező áradások feltételeihez van kötve, ami, amint láttuk, a múltban sem volt meg évről-évre. Ha a kedvező áradás elmaradt és száraz esztendők következtek egymásután, akkor bizony halszűke volt régente is; igaz, hogy a hiányt bőven pótolták az áradásos esztendők.

Mindezen nagyot változtatott a kultúra térfoglalása. A kultúrember ugyanis már nem állott az elemekkel szemben ölhetett kezekkel. Igyekezett megfékezni azokat; így a vizet is. Amikor elkezdődtek a nagyszabású vízrendezési munkálatok, az ármentesítések, lecsapolások, teljesen megváltoztatták a halak lételemének, a víznek, —■ hogy egy szóval kifejezzük: a természetrajzát. Megváltoztatták az árterületeket, átalakították a medrét, befolyásolták a vízjárást; szóval részben vagy egészben új állapotot teremtettek. Még pedig a halak életfeltételeire mindig csak kedvezőtlenebb állapotot. Ez okozza a mai halszűkét.

Az elmondottak igazolására a legjobb példa a Tisza.

Valamikor hajdan a halak a Tiszát oly mennyiségben népesítették, hogy „több volt benne a hal, mint a víz”, — amikor a folyó vad hatalma a Magyar Alföld legnagyobb részén uralkodott.

A Tisza völgyében azonban oly nagyszabású vízimunkálatokat végeztünk, amelyek az egész világon párjukat ritkítják; ezek a vízimunkálatok az árvédelmi töltések építésével kezdődtek. A töltésezések hatását a halászatra könnyű megítélni, ha a számszerű adatokat nézzük. A Tisza völgyében mentesített terület kiterjedése kerekszámban 1,600.000 hektár; ez a halászatra elveszett terület. Ami megmaradt, az a töltések között levő hullámtér, a folyó medre s egyes holtágak s holtágrészletek; mindez együttesen a Tiszánál körülbelül csak 160.000 hektár, a többi mellékfolyóinknak az Alföldre eső szakaszán pedig mintegy 40.000, összesen kerekszámban 200.000 hektár, vagyis a volt területnek 1/s része.

De nem szabad megfeledkeznünk az átvágásokról sem; számuk százon felül van és a Tisza-folyó hosszát az eredeti 1200 km hosszal szemben körülbelül ’A-dal rövidítették meg. A mellékfolyókon sokszor még nagyobb méretű a változás. Az átvágásokkal nagyobb esést nyert a folyó, az árvíz tartama, lefolyása tehát lényegesen megrövidült. A szabályozás előtt egy-egy nagyobb árvíz tavasztól számítva 5—6 hónapig is borította az árteret, a szabályozás után az árvíz legfeljebb csak 2.5—8 hónapig, tehát félannyi ideig marad a hullámtéren.

Az árvíz azonban nemcsak hogy rövidebb lefolyású lett, de magasabb és hidegebb is, mert a kora tavaszi hónapokra, március—április—májusra esik; magassága pedig a régi árvizekéhez képest 1.5—2.5 méter emelkedést mutat. A halászatra mindkét körülmény nagyon kedvezőtlen. A hideg mély víz nem hazája annak az alsóbbrendű szerves világnak, amelyből a halak legfőbb tápláléka áll; ott tehát a hal kevésbé gyarapodik, mint a sekély, könnyen átmelegedő vízben. Ez a hideg, mély áradás a legfőbb ivás idején vonul le; már pedig a halak a hideg, mély vízben nem szívesen Ívnak; ha pedig sekélyebb az ár, még hama-