A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Tomka Emil: Hazai lecsapolások
VIS VÍZÉPÍTÉS azonban ebben az időszakban a mondott okokból hiány mutatkozott. De amint közállapotaink megértek a többtermelésre, tehát a lecsapolások megvalósítására is, sikerült ezt a hiányt is pótolni. Az érdem e részben Kemény Gábor báró, akkori földmívelésügvi miniszterünk mellett Kvassay Jenő nevéhez fűződik. Kvassay már az 1879-ben akadémiai pályadíjat nyert müvében, a „Mező- gazdasági vízműtan”-ban mutatott rá arra is, miként kell hazai viszonyaink között a lecsapolásokat úgy tervezni és végrehajtani, hogy a lecsapolandó területnek kedvező mezőgazdasági kihasználása biztosíttassék. A Kvassay által kifejtett irányelveket báró Kemény Gábor jóakaratú támogatása mellett a földmívelésügyi minisztériumban egy fiatal, nemcsak mérnöki, de ezenfelül még mezőgazdasági szakképzettséggel is bíró gárda, a Kvassay Jenő által alapított, illetőleg szervezett kultúrmérnökség fejlesztette tovább és pótolta az e szakmában felmerült hiányt. A kultúrmérnökök ingyen állottak a kérvényezők — úgy magánosok, mint társulatok — rendelkezésére. Ez a körülmény ösztönzőleg hatott arra, hogy a közönség szaktanácsért hozzájuk forduljon. Az elért sikerek igénybevételüket évről-évre fokozták. Kvassay említett müvében rámutott arra is, hogy e lecsapolásoknál az első feladat az elmocsarasodás okainak gondos kikutatása. Tehát külön kell számolni a lecsapolandó területet a szomszédos magasabb partok felől fenyegető külvizek- kel és külön a területre hulló csapadékvizekkel, nemkülönben a talajt telítve tartó föld árjával; sőt ármentesített területen még a töltések testén át és azok alatt átszivárgó vizekkel is. A gyakorlat csakhamar rávezette a kultúrmérnököket arra, hogy az elmocsarasodás okainak megállapítása után az azok elhárítására szolgáló eszközöknek olyatén megválasztása is szükséges, hogy a lecsapolandó terület ne csak mint mocsár szűnjön meg, hanem hogy annak a talaj minősége által megszabott racionális mezőgazdasági kihasználása, sőt — ami az akkor gyér lakosságú Alföldünkön fontos volt — annak telkesítése, tehát emberi lakóhellyé tétele is, lehetségessé váljék. Azoknál a mocsaraknál, melyek főfolyóink árvizeinél magasabban feküdtek és ahol a lecsapolásukra tervbevett csatornával valamelyik élő vízfolyást is meg lehetett közelíteni anélkül, hogy közben mély árteret kelljen átszelni, a lecsapolások még aránylag egyszerűbb feladatot képeztek. Ezeknél a kívánt cél, miként az a múlt században a Dunántúl végzett lecsapolásoknál is kitűnt, elérhető a völgy fenekén vezetett nyílt lecsapoló csatorna által. Ezeknél főfontossággal bír a hossz- és kereszt-szelvény méreteinek helyes megállapítása, mert ettől függött a terület mezőgazdasági kihasználása. Tőzeges völgyekben, ahol a talaj minőségénél fogva nem volt kilátás arra. hogy a terület szántóként legyen megművelhető, a rétként való műveléshez aránylag csekélyebb mélység is elégségesnek bizonyult. Jóminőségű alluviális területeknél azonban, amelyeket előreláthatólag érdemesnek látszott szántókká átalakítani, a csatornák méreteit már úgy kellett megállapítani, hogy a kultúrnövények gyökerei vízbe ne kerüljenek; vagyis hogy a talajvizet legalább egy méterrel sülyesszék a talaj felszíne alá. Mély ártéren a talajvíznek ilyen mértékű lesülyesztése még azzal az előnynyel is járt, hogy a hirtelen hóolvadásoknál a talaj vízfelvevőképességét lényegesen emelte és — amennyiben e vizeket szivattyúzással kellett eltávolítani, — a szivattyúk megterhelését is mérsékelte.
