Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
III. rész. A szocializmus kora - 22. A vízgazdálkodás az ember közvetlen szolgálatában
T 22.11. kép. Gáztalanító berendezés. Békéscsabai vízművek. (Priakin Gyula felvétele, 1977. A Békés megyei Víz- és Csatornamű Vállalat szívességéből) dicsekedhetett. A szocialista iparfejlesztéssel együtt járó gyors ütemű városiasodás a csatornázás terén is nagy változásokat hozott, habár a lemaradás pótlásától még messze vagyunk. Megfelelő statisztikák hiányában vizsgálatainkat hazánk területére kell korlátoznunk, és itt sem nyúlhatunk vissza az Országos Vízgazdálkodási Keretterv összeállítását megelőző évekre. (A korábbi időszakról csak országos adatok vannak, amelyek a főváros nagy súlya miatt túlságosan kedvező képet mutatnak.) Az 1960. évi helyzetfelmérés szerint a tiszai vízgyűjtő magyarországi részén a lakosság 9,2%-a élvezhette a csatornázás előnyeit ([2], 555. és köv. oldalak). A terület három nagyvárosának — Miskolcnak, Debrecennek és Szegednek — 46, 52 ill. 61%-ra becsülték az ellátottságát. A központi csatornaművel ellátott további nyolc városnak és öt községnek együtt 167 000 főnyi lakossága a terület népességének 6,5%-át képviselte. Kis csatornamű volt még kilenc városban és nyolc községben, amelyek kereken 30 000 főt (1,2%) szolgáltak. Végül 36 000 lakos (1,5%) szennyvizét csapadékcsatornákba vagy körzeti csatornaműbe vezették. 5—9% között volt az ellátottság Békéscsabán, Cegléden, Hajdúböszörményben, Jászberényben, Kisújszálláson, Makón, Mezőtúron és Orosházán. Egyáltalán nem volt szennyvízcsatornázás olyan nagy községekben, mint Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Karcag, Törökszentmiklós és Túrke ve. 544