Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
II. rész. A vízügyek múltja - 15. A Tisza-völgyi vízhálózat a közlekedés szolgálatában. Mederszabályozás
készítésére adott programot. Munkájában nyomatékosan rámutatott a vízi utak fejlesztésének, és ennek érdekében az előtanulmányok megindításának szükségességére. Hangsúlyozta a Duna—Tisza-csatorna jelentőségét, és ezzel kapcsolatban elsőként sürgette, hogy az épülő Duna — Majna— Rajna vízi út megnyitásával bekövetkező ,,korszakalkotó változásra víziútjaink megfelelő fejlesztésével előkészüljünk” ([41], 50. o.). A II. világháborút megelőző utolsó megmozdulás Trümmer Árpád nevéhez fűződik. Tíz évre terjedő víziút-fejlesztési programot javasolt, amely a Tisza völgyében az 1937. évi öntözési törvényben előirányzott munkálatok kiegészítésére a Sebes-Körös és a Berettyó, továbbá a Sajó Miskolcig terjedő szakaszának csatornázását, valamint a Duna—Tisza-csatorna megépítését ölelte fel [18]. A javaslat a tárgyalásig sem jutott el. A harmincas évektől a vízi utak kérdése mind jobban összefonódott az öntözés ügyével, amelynek fellendítése már a Tisza-szabályozás harmadik korszakát nyitotta meg. 15.4. Kisvízi szabályozás Amíg a 15.2. fejezetben tárgyalt mederrendezés fő feladata a hajózás akadályainak eltüntetése mellett a partok rögzítése, a folyó ágyának állandósítása, a következő lépést jelentő kisvízszabályozásé a meder olyan alakítása, hogy a folyó sekély helyein, a gázlóküszöbökön, a kritikus vízszűke idején is meglegyen a hajózáshoz szükséges vízmélység. Az átvágások végrehajtása következtében a tekervényes tiszai vízi út lényegesen megrövidült, aminek természetesen nagy hasznát látta volna a hajózás. A megnövekedett esés (és sebesség) folytán azonban ugyanaz a vízhozam most már sokkal kisebb szelvényt foglalt el, mint annak előtte, ami a változatlan mederszélesség mellett a vízmélység csökkenését jelentette. Nemcsak ez volt a baj. Az átvágások folytán mind a folyó hossza, mind a medertérfogat kisebb lett, a folyó ágya kevesebb vizet tárolt. Ezért, és a megnövekedett sebesség miatt is, az árhullámokat követő apadás meggyorsult. A töltések közé fogott folyót immár a kiöntések visszahúzódó vize nem táplálta, tehát gyakoribbak és hosszantartóbbak lettek a kisvizek. Végül tudjuk, hogy a meder erősen kimélyült, a kisvízszín lesüllyedését azonban nem követte a fenék azonos ütemű mélyülése. Az élénkebb vízmozgás folytán megbontott partok anyaga helyenként káros lerakódásokat is okozott. A Tisza rossz, sekély gázlói tehát megszaporodtak, mégpedig a fenti hármas okból, és mind tartósadban akadályozták a hajózást. A rosszabbodás természetesen nem egyszerre, ugrásszerűen, nem is mindenütt egyformán következett be. A meder anyagának ellenállása, ill. az emberi beavatkozások szerint hol előbb, hol pedig később állott be az egyensúly. Voltak folyószakaszok, ahol a rosszabbodás még századunkra is áthúzódott. A 15.2. táblázatban példaként két jellegzetes szakasznak az 1890—1891., 1906—1908. és az 1921 —1922. évi felvétel alapján számított adatait idézzük, megjegyezvén, hogy az átvágások közé eső, természetes állapotban maradt mederrészek szelvényeire vonatkoznak [42]. Találóan jegyzi meg Iványi: ,,Az árvíz gyorsabb levezetése, ennek érdekében a lefolyó víz eleven erejének fokozása, összetartása, a meder bővítése nagyon is jól látott és elsőrendűnek 354
