Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
II. rész. A vízügyek múltja - 8. A Tisza-völgy a vízi munkálatok megkezdése előtt
lápokkal is átszőtt terjedelmes erdők, erdőkbe mélyedt, néha járhatatlan mocsárvidékek, valamikor művelt vagy legeltetett, de újra elvadult területek váltakoztak. Ilyen meg nem szállott törzsválasztó terület volt az Alföldön a mai Nagykunságnak bizonyos lakatlan része, erdős és mocsaras vidéke, ilyen a Duna—Tisza közén hosszan elnyúlt és több helyen lápokkal megszakított erdőtest. Ilyen a Hortobágy és a debreceni határ egy része, továbbá a Jászságban a nagykunságihoz hasonló vidék ([8], 12. o.). 8.3. Az Alföld elmocsarasodása Nem szabad tehát azt hinni, hogy a tiszai Alföld a múltban egyetlen hatalmas mocsárvilág volt. Területének mintegy 2/3-án évszázadokon át kiterjedt erdők uralkodtak, amelyeket fokozatosan pusztított ki az ember. Kezdetben szántóföld- és legelőszerzés volt az erdőirtás célja. Nem riadtak vissza az erdőégetéstől sem, hogy a kiélt területek helyett új, szűz talajhoz jussanak. A tartós legeltetés azonban maga is kipusztítja az erdőt, és ehben — többek között — a török elől beszivárgott balkáni pásztornépeknek is jelentékeny részük volt. A XVI. században a jól jövedelmező szénégetés lett az erdő nagy ellensége. Végül a törökök ellen viselt harcok döntötték el az alföldi erdők sorsát: hadászati okokból rengeteg fát vágtak ki.1 Az erdőtakarójától megfosztott talajt könnyen megbontja a víz, amiért megnövekedett a folyók hordalékszállítása. Ez — amint láttuk — maga is veszedelmes mederelfajulásokra vezet. A káros hatások legfőbb okai azonban a vízimalmok, részben a rekesztő halászat, és számos helyen a víznek a várvédelemben akadályként való kihasználása. A XV. század végén mintegy 5500 vízimalom lehetett az országban, kb. felerészben a Tisza vízrendszerében. Számuk a XVII. századig megkétszereződött. A malomgátak felduzzasztották a folyókat, aminek következtében a kiöntések gyakorisága megnőtt.2 A gátak természetesen visszatartották a folyó hordalékát: a meder feliszapolódott, vízemésztő képessége csökkent, és ez nemcsak az árvízszintet emelte, hanem növelte az elöntéssel fenyegetett terület kiterjedését is. Különösen sokat romlott a helyzet a török hódoltság idején, amikor a megszállott területeken a népesség megritkulása folytán a föld értéktelenné vált és a malmok okozta károkkal senki sem törődött. Csekély hozamú vízfolyásokat, ereket gyakran napokra elzártak, hogy ily módon az őrlés idejére vizet tároljanak, — tekintet nélkül arra, hogy a felduzzasztott víz mekkora területet árasztott el. Huszár Mátyás még 1823-ban ezt írhatta a Berettyóval kapcsolatban [9]: ,,Sok helyütt láttam malmokat, amelyeknek gátja a partoknál is magasabb volt, és a malom zúgója még akkor is le volt zárva, amikor nem volt őrölnivaló, vagy az árvíz már körülvette a malmot.”* És másutt, a Sebes-Körösön uralkodó viszonyok ismertetése során olvashatjuk nála: 164
