Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)

II. rész. A vízügyek múltja - 8. A Tisza-völgy a vízi munkálatok megkezdése előtt

8.2. A tiszai táj az egykori leírásokban

A tiszai táj legrégibb leírása Ammianus Marcellinus római történetírótól, a IV. századból ered. A Tiszáról így szól:

,,Obliquatis meatibus spatia lata et longa sensim praeterlabens . . . ubi pleroque humidioris soli natura et incrementis fluminum redundantia stagnosa, referta salicibus, ideoque invia nisi perquam gnaris. . .” (kanyargós pályával kiterjedt és széles térségeket folyva lassan körül . . . innen a talaj nagyobbrészt vizenyős volta, és az, hogy a megdagadt folyók pangó kiöntéseit füzesek borítják, amiért is járhatatlanok, hacsak nem ismerős valaki . . .) [4].

Priscos rétor, a II. Theodosius császár által 449-ben Attilához küldött követség egyik tagja is ,.mocsarakkal telt térség”-nek festi a Tisza völgyét ([5], 92. o.).

Bertrandon de la Brocquiére lovag viszont, aki a Szentföldről hazatérőben 1433-ban utazik át az Alföldön, fátlan pusztaságnak mondja:

„Egész hosszú utamban, egy patak mellett elterülő két kis berken kívül, egyetlen fát sem láttam. A lakosok csupán szalmával vagy a folyópartokon és a nagy számmal előforduló mocsarakban szedett náddal tüzelnek” . . . „Szegedről elindulva . . . utam ismét szép síkságon vil* keresztül, hol a lovak vad állatokhoz hasonlóan, egészen szabadon élnek, egymást éri a sok ménes . . .” ([6], 91. o. ^

Jacques Bongars, IV. Henrik francia király követeként 1585-ben utazott Bécsből Erdélyen át Konstantinápolyba. Üti beszámolójában ugyancsak a Tisza-völgy mocsaraira hívja fel a figyelmet:

„Kálló közelében, mintegy fél mérföldnyire Debrecen irányában —- ez óriási falu, bizonyára akkora, mint Prága — nagy állóvíz látszik. Ez sohasem szárad ki, sós vizétől a szarvasmarhák meghíznak és rövid idő alatt annyira rászoknak, hogy maguktól is visszatérnének akár öt mérföldnyi távolságból is.” (Uo., 172. o.)

Az ilyen leírásokat természetesen mindig kellő óvatossággal kell fogadni. Hiszen nagyon sok függ attól, hogy szerzőjük melyik évszakban és a Tisza- völgy melyik részén járt. Helyesen jegyzi meg Károlyi Zsigmond ([7], 22.

o.), hogy az utazó elsősorban a számára szokatlant emeli ki; a mocsarak emlegetésében mindnyájan megegyeznek, de Priscos rétornak a mediterrán völgyekhez és ligetekhez szokott szemét a korábban nem látott méretű puszta fogja meg, és fátlannak mondja a tájat Bertrandon de la Brocquiére lovag is. Pedig az Alföld jelentékeny részét erdők borították.

Kétségtelen, hogy a honfoglaló magyarságnak a Tisza és mellékfolyóinak partján letelepült törzseit az árvizektől megöntözött és a folyók iszapjával megtermékenyített dús legelők vonzották. Az Alföld központi magja — a maga 500 mm-t sem elérő évi csapadékával - füves puszta volt, ahol az akkor még jobbára pásztorkodó (ill. télvíz idején halászatból élő) nép bőségesen biztosítva látta a megélhetését. Ond törzse a Körösök völgyét és a mai Csongrád megyére eső Tisza-szakaszt, Kende törzse a Szamos völgyét, a kabarok törzse pedig a Tisza Tokajig terjedő északi lapályát és a folyó két partját szállta meg. A szállásföldeket széles, lakatlan földsávok választották el egymástól. Ezeken

11*

163