Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
I. rész. Természeti adottságok - 6. A felszíni vizek minőségi jellemzői
nem hagyható figyelmen kívül, hogy az oldat töménységét a vízfolyások mindenkori vízbősége befolyásolja: általában kisvíz idején éri el a maximumát. A folyóvizek kémiai jellege tehát folytonosan és tág határok között változik. Egy-egy vízmintaelemzés csak pillanatképet ad, amelyből általánosítható következtetéseket nem lehet levonni. A folyamatos minőségellenőrzést a műszertechnika csak egyes jellemzők vonatkozásában oldotta meg (elektromos vezetőképesség, zavarosság, pH stb.), a laboratóriumi elemzések gyakoriságának a költségek szabnak határt. Minél több elemre terjed ki a vízvizsgálat, annál időigényesebb és így költségesebb is. Ezért az elemzések mindig bizonyos, gyakorlati szempontok alapján kiválasztott összetevők megállapítására korlátozódnak. A rendszeres vizsgálatok programja különbözik földrajzi, egészségügyi, nftzőgazdasági, ipari vagy általános vízgazdálkodási céljuk szerint. A Tisza-víz minőségének megállapítására irányuló, 1901-ben végzett első rendszeres vizsgálatok célja a víz öntözésre való alkalmasságának eldöntése volt. Ezért a víz K20-, P205-, N205-, N203-, NH3- és CaO-tartalmát mutatták ki [6]. Napjainkban a vizek szennyeződésének ellenőrzése, a vízvédelem, lépett előtérbe (lásd a 19.4. fejezetet). A rendszeres elemzések a víz oxigén- és nitrogénháztartásának és ásványanyag-tartalmának meghatározására, valamint a mikroszennyezők kimutatására irányulnak. A magyar vízügyi szolgálat a Tisza vízgyűjtőjében 53 vízfolyás 140 szelvényében kíséri figyelemmel a vizek minőségi állapotát. A területileg illetékes vízminőségi felügyeletek az országhatáron hetenként, a jelentékenyebb vízgazdálkodási és ipari vízkivételek szelvényeiben kéthetenként, illetőleg havonta vesznek vízmintát, és az elemzések adta tényleges szélső értékeken kívül számított átlagokat, valamint a kisvízre vonatkoztatott (tehát ugyancsak számított) „mértékadó” értékeket közölnek [7]. A vizek vegyi összetételét befolyásoló nagyszámú természeti tényező és mesterséges hatás ismeretében közvetlenül belátható, hogy a vízminőségre vonatkozó adatok (a mért szélsőségek kivételével) csupán tájékoztató jellegűek lehetnek. A tiszai vízrendszer vizeinek természetes összetéte lére a hidrogénkarbonát (HC03) jellemző. Magában a tiszavízben 120- 165 mg/1 közötti értékeket mutattak ki [8, 10]. Lényegesen gazdagabbak, főleg kálcium-hidro- gén-karbonátokban [Ca(HC03)2] a Mezőség tavak sorozatát felfűző kisvízfolyásai: a Szamos rendszerében a Füzes, a Marosében a Ludas és a Komlód. Ez utóbbinak a vizében 350, sőt 575 mg/1 is előfordult. A Maros vizének hidrogén-karbonát tartalmára kisvíznél 90- 190 mg/1 közötti értékek jellemzőek [3]. Nátrium-hidrogén-karbonátos, szódás a Hortobágy-Berettyó vize [9]. A további anionok közül elsősorban a klorid emelhető ki. A Tisza-víz igen kis mértékben kloridos. Az irodalom 21 — 39 mg/l-nyi átlagokat említ, a szélső értékek 8 és 60 mg/1 [11]. A vízgyűjtő terület konyhasóban gazdag részein eredő vagy azokat szelő vízfolyások természetesen jelentékeny mennyiségű NaCl-dal terheltek. A máramarosi sóvidéken az Iza vize válik kloridossá (Farkasrév— Vad, 192 mg/1). Bizonyos, hogy e mellékfolyó beömlése alatt — legalábbis egy rövidebb szakaszon — a Tisza vize is több sót tartalmaz a magyar 133
