Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)

I. rész. Természeti adottságok - 6. A felszíni vizek minőségi jellemzői

szakaszra vonatkozó fent említett értékeknél. A Szamos vizében is jóval több a klorid, mint a Tiszáéban (Dés — Dej, 205 mg/i, Csenger 24 — 128, átlag 62 mg/1). Adatok nélkül is kimondhatjuk, hogy a Tárca vizében kimutatható a tótsó vári (Solivar) só hatása. Kisvíznél a Maros gyulafehérvári (A Iba Iulia) szelvényében 440, Aradnál 270 mg/1 NaCl-t találtak, sőt Szegednél is kimutatták, hogy a Maros vize mindig gazdagabb kloridokban, mint a Tiszáé [10]. Az Alföld vizei a szikes területeken erősen kloridossá válnak (Kösely: átlag 148 — 304, szélső értékek 107 és 462 mg/1; Tócó: 112 — 161 — 266 mg/1; Szárazér 18 — 247 — 350 mg/1). Csekély a kloridtartalma a Túrnak (9—13 mg/1), és a Sajó vízgyűjtőjében a Rakaca és a Szalajka-pataknak (7 mg/1). A Körösök vizében 10—17 mg/1 közötti átlagértékeket mutattak ki 4 — 26 mg/1 szélső értékekkel, a Berettyóban Szalárdnál (Sálard) 28 mg/l-t [3].

A szulfát-(S04)-ion a Tisza magyarországi szakaszán literenként átlag 8 — 47 mg-mal van képviselve. Az elemzések szélső értékei a nyomtól 155 mg-ig terjednek. Ezeknek a mennyiségeknek sokszorosa jellemzi a gipszes és sós üledékekből felépült területek vizeit. A Szamos vízgyűjtőjében kiemelkedik a Kap- nik (Cavnic) és az Almás vizében talált 829, ill. 386 mg/1. De már a befogadóra Désnél 59, Csengéméi 4,5—187 (átlag 71) mg/l-t adtak az elemzések. A Kraszna valamivel gazdagabb szulfátban (21 — 174, átlag 76 — 91 mg/1). A Maros középső és alsó szakaszán a vízbőség szerint 5 — 97 mg/l-t mutattak ki. (Makónál a nyom és 85 mg/1 közötti értékeket, 21 mg/1 átlaggal). A mellékvizek közül a Komlód (Comlod) tűnik ki 328 mg/l-rel. A Sajó vízgyűjtőjében a Hangony 86 és 441 mg/1 közötti, átlagosan 180 mg/1, és a Szuha 34 és 937 közötti, átlagosan 261—425 mg/l-t elérő szulfátterhelése ipari eredetű. Hasonló a helyzet a Zagyván. A Tarján-patak vizének szulfáttartalma átlag 181—473 mg/1, de kivételesen a 2400 mg-ot is elérte. Ez még a jászteleki szelvényre is kihat, ahol az átlag 121 mg/1, és a szélső értékek 58, ill. 154 mg/1. A Szárazér szulfáttartalma (átlag 151, max. 480 mg/1) a szikes területek terhére írható. A Körösök vize szulfátban szegény (9 — 29 mg/1).

A vizek felhasználása szempontjából jellemző a keménység, amely a bennük oldott Ca- és Mg-sók mennyiségétől függ.2 A vulkáni és a kristályos kőzetek ellenállnak a víz oldó hatásának. A belőlük felépült területek vizei ezért igen lágyak. Jellemző a Kis-Szamos, a Kis-Küküllő és a Maros felső szakasza vizének 4 nkf alatti értéke. A Felső-Tisza vize is lágy (< 5 — 6 nkf). Az ellenkező végletet a márga és meszes-agyag övezet, elsősorban a Mezőség vizei képviselik, amelyeknek hatása, különösen kisvíz idején, a Maros egyes szakaszain is kimutatható (Komlód 26—49 nkf, a Maros Gyulafehérvárnál 16 — 25, Aradnál 9—19 nkf). Hazánk területén a Zagyva-rendszer vizei emelkednek ki keménységükkel (Zagyva: min. 8 — 22, átlag 14 — 27, maximum Nagybátonynál 45 nkf; Tárná: min. 9—14, átlag 17 — 22, maximum 39 nkf), de kemények a Nyírség vizei is (12—17 nkf-os minimumok, 14—19 nkf-os átlagok, 15 — 21 nkf-os maximumok). A Bükk hegység karsztja érezteti hatását a Hangony vizében (5 — 32 nkf közötti értékek 19 — 21 nkf körüli átlaggal). Feltűnően lágy a Túr és a Bodrog vize (5 — 7 nkf közötti átlagok, 3 — 9 nkf szélső értékek) [7].

A vizek ásványi eredetű terheléséről összefoglaló képet az oldott anyagok összesített mennyisége ad. A Tisza magyarországi szakaszának 1969. évi adatait a keménységgel együtt a 6.3. ábra hossz-szelvényszerűen szemlélteti. A

134