Kienitz Gábor: A belvízrendezés hidrológiai alapjai kutatásának kritikai fejlődéstörténete (VITUKI, Budapest, 1972)
6. Vízgazdálkodási elvek jelentkezése a belvíz hidrológiájában
- 22 dLása érdekében tanulmányozza az általános vizgazdálkodás keretét. Ebből a célból részletes vizháztartási egyenletet ir fel, amelyben 20 tag szerepel. Ezeket elvileg vizsgálja és végül azt a megállapitást teszi, hogy a csapadékjellegü belvizek okozta károk főoka a talajban rendelkezésre álló csekély tározótérben keresendő, mig a levezető rendszer müveinek elégtelenségei csupán másodrendű okoknak tekintendők. A vizháztartási egyenlettel megnyilvánuló statikus szemlélet e munkában nem zárja ki a lefolyással kapcsolatos dinamikus szemléletet. A sikvidéki vízrendezés két lehetsé- . ges módját állapítja meg. Az egyiket "levezető belvizrendezés" -nek nevezi, amely "levezet olyan vizeket is, amelyek a talaj tulajdonságainál fogva még tározhatók és a termelésnél felhasználhatók lennének". A másikat pedig "tározó vagy tökéletes belvizrendezés"-nek hivja, "mely felfog, tároz és elvezet". A statikus vizsgálatokat tehát csak az elvezetendő viznek a tározandótól való elkülönítésére tartja szükségesnek, magának az elvezetésnek a szemléleti módját a bevezetett vízgazdálkodási elvek nem érintik. Utóbbi tekintetében Sálamin további munkásságában kifejezetten a dinamikus szemlélet útjait követi lásd 5*4» pont/. Sálamin Pál meghatározása- mely utal mindenféle káros vizbőségre - általános érvényűnek bizonyult. Vizháztartási egyenlete viszont, mellyel a csapadékvíz legkülönfélébb átalakulásait kivánta leirni, kezdeti formájában túl elméleti jellegű volt, s igy nem vált alkalmassá arra, hogy a hasznos és a káros vizek ennek segítségével gyakorlatilag is szétvá- laszthatók legyenek. Ezért a lefolyás számításánál az össze- gyülekezési elméletet alkalmazta. Egy elvileg vízgazdálkodási jellegű felfogásban igy vált végül is a dinamikus szemléletű
