Kenessey Béla: A csonkamagyarországi ármentesítő és lecsapoló társulatok munkálatai és azok közgazdasági jelentősége (MMÉE Vízépítési Szakosztálya Budapest, 1931)
Bevezetés. Írta Rohringer Sándor műegyetemi nyilv. r. tanár
14 c) a Dráva és Mura, d) a Száva és Kulpa, e) a Vág, f) a Poprád folyók szabályozását árvédelmi és belhajózási szempontból. Az utóbbitól különösen a Balti-tengerhez vezető utat remélték. A munkálatok végrehajtására a kormánytól független „Országos Szabályozási Igazgató Bizott- ság“-ot javasol, mely egy elnökből és négy tagból álljon a kir. építési Igazgatóság hajózási osztályából kiválasztott szakértőkkel. A szabályozási munkák költségeit az Országos Választmány javaslata szerint közérdekű szabályozásoknál a kamarai jószágok jövedelmének egy részéből, a sónak felemelt árából, a hitbizományi és nagyobb egyházrendi tulajdonosokban beálló személyi változásoknál 1 évi interkaláris jövedelmekből, harmincad adóvámok emeléséből, honosítási díjakból fedezték volna, a magánjellegű „földmentési“ munkák költsége pedig az érdekelteket terhelné. A felsorolt forrásokból eredő jövedelem egy felveendő kölesön törlesztésére szolgálna. Ugyancsak e kölcsön törlesztésére használtatnék egy a nemesek által országgyűlésileg megállapítandó „segedelem“ is. Az Országos Választmány javaslatából — melynek műszaki szakértője Vásárhelyi Pál volt — már kibontakozik egy nagyszabású víziprogramm, amelynek mégis az volt az Achilles-sarka, hogy a „nervus rerum gerendarum“- nak : a pénznek megszerzésére sok nehéz feltételtől és felsőbb jóváhagyástól függő módozatot javasolt. így a hitbizományok, egyházi rendek interkaláris jövedelme, valamint a nemesi szubszidium is merész újítást jelentettek abban az időben s végeredményben a teherviselés arányát tekintve nem is voltak igazságosak. Nem volt továbbá hatékonyan biztosítva a magános érdekeltekkel szemben a hozzájárulás aránya és a végrehajtás módja, melyet közpénzekből előlegezett magánérdekű szabályozásoknál (például védőtöltés építése) a javaslat szerint per útján kellett volna behajtani, ami hosszadalmas és kétes eredményű eljárás lett volna. A XIX. század első évtizedei az előadottak szerint új, nagyobbszabású gondolatot vagy munkát a vízmentesítések terén nem hoztak. Ami történt, az még az előző évszázad kezdeményezésének folyománya, ellenben annál erősebbé lett a vágy a vízidolgok egységes, nagyszabású rendezése iránt, felvételek — mappá- ciók — történtek, a törvényhozási intézkedések is eléggé kiforrottak. Minden a vezérre várt, aki lángra lobbantsa a lappangó parazsat, aki nagy koncepciójával, törhetetlen akaraterejével, egyéniségének varázsával, mindenkit lenyűgöző hazaszeretetével maga mellé tudja állítani az ország népét, hogy megkezdődjék egy új Magyarországnak feltámadása, a régi Magyarországból, „mely sírkerthez hasonlított, ahol minden csendes“. A vezért a Gondviselés küldötte el Széchenyi István gróf személyében. Széchenyi minden törekvése kezdetben a dunai hajózás fejlesztésére és különösen a Vaskapu szabályozásra irányult. A Gondviselés a történelem tanúsága szerint nagy feladatok megoldására kiváló népeit választja ki. A rómaiak után évszázadoknak kellett letűnnie, míg végül 2000 esztendő múltán a magyar nemzetnek jutott az a szerep osztályrészül, hogy a természetalkotta nagy akadályt, a Vaskaput is az emberi civilizáció szolgálatába állítsa. Gróf Széchenyi István csodálatraméltó agitációja, mindenre kiterjedő figyelme, hozzáértése meghozták az eredményt a dunai hajózás bevezetése tekintetében.
