Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
III. A halászat és a tógazdálkodás az Árpádok korában és a középkor végén
Ezek a vízlépcsők vagy úgy készültek, hogy a folyóvíz medrét az egész völgy szélességében elzárták, vagy úgy, hogy a vizet, a mederben felduzzasztva, árkokkal vezették a tárolásra alkalmas helyre, s a vízfölösleget zsilipeken bocsátották a malmok — ilyen esetben nyilván felülcsapott — kerekeire. Ilyen vízlépcsőkről nemcsak okiratok tanúskodnak, hanem ma is számos példáját látjuk az erdélyi Mezőség felső szakasz jellegű folyóin. Még többnek mutatható ki itt felsankolt szintje is — a Dunántúl kisebb folyóvölgyeihez hasonlóan.89 Végeredményben a mesterséges halastavak közé számíthatók az előzőkben említett »rekeszek« is, melyek valószínűleg úgy keletkeztek, hogy a túlfejlett kanyarok nyakának árvízkor való átszakadásával keletkezett holtmedrek elzáródását mesterségesen is siettették. Mindenesetre ilyen módon keletkezett halasokról kétségtelenül tudomásunk van. Pl. Mortua Magna — a XIX. sz. végén is »Nagy-Morotva« néven ismert halászó hely (Hajdú megyében, Ősegétől nyugatra, a Tisza mellett).90 Valamint Hodus Zemplén vm-ben, ugyancsak a Tisza jobb partján: »Piscina de Tichia exeuns — tehát tó, vagy holtmeder, melyet a Tisza vize táplált.91 A hal piaci, sőt hamarosan kiviteli cikk lett, s a halászat — mint arról már Kálmán idézett dekrétuma tanúskodik — fontos jövedelmi forrást jelentett. Különösen az egyháziak számára volt a megélhetés egyik fő eszköze. Pontos statisztikánk ugyan nincs erről, de alig képzelhető el egyházi birtok, monostor, melynek ne lett volna tógazdasága vagy legalábbis halászata.92 A halászatnak nemcsak az egyházak ellátásában betöltött szerepét, de általában a halfogyasztás méreteit is elképzelhetjük a dömösi apátság egy 1138-ból való okirata alapján, mely szerint a helembai halászok az apátságnak hetenként háromszor — nagyböjtben pedig minden nap — 30 négy arasznyi hosszú halat vol- .tak kötelesek beszolgáltatni. Mai fogalmaink szerint ez talán túl nagy méretnek tűnik, de abban az időben, amikor embernagyságú csukákat s 12 lábnál is nagyobb vizákat fogtak, valószínű mindennapos méret volt. A nagyarányú fogyasztás ellenére sincs nyoma annak, hogy bármikor is halhiányra lett volna panasz. Ellenkezőleg, a kü’ön- böző források, a magyarok éppen úgy, mint a külföldiek •— és nemcsak a nagyításairól ismert Galeotti —, egyaránt mesébe illő halgazdagságról tanúskodnak. Ebben kétségtelent az okszerű halgazdaságnak, tógazdaságnak is szerepe kellett legyen: Hermann szerint már a középkor folyamán gondoskodtak az ívó ha4* 51
