Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
III. A halászat és a tógazdálkodás az Árpádok korában és a középkor végén
lak felvonulásáról, jó ívóhelyek biztosításáról. Áradások idején különösen sok volt a hal, úgyhogy a visszamaradó vízállások halait, akárcsak az északi tundrák finnugor halásznépei, állataikkal — nálunk elsősorban a sertésekkel — etették fel. De az egyes helyeken máskor is szokásban volt, így különösen a halbőségéről híres Szegeden, az Alföld legnagyobb halászvárosában, ahol a XV. században, Nagy Lajos király idején 4000 halász élt.93 Jellemző a halfogyasztás méreteire az is, hogy az általában ismert 30—32 halfajtát — a XVII. század elejéről ismeretes szakácskönyvek szerint — vagy kétszázötven féle módon készítették el. Természetes tehát, hogy ismeretesek voltak a hal tartósításának legkülönbözőbb módjai is, bár ene csak a szegényebb népek szorultak rá (sózá®, szárítás, füstölés stb.), illetve a nagyobb halak, pl. a viza esetében volt rá szükség. Ugyancsak általánosan használatos eszköz volt az élőhalak tárolására az úszóbárka, illetve haltartó, a »vivarium« is. A vízparttól messzebb eső piacokra laj tokon szállították a halat. Mindebből látható, hogy a halászat és a tógazdálkodás a középkorban valóban fejlett, sőt ma már szinte hihetetlen méretű és jelentőségű gazdasági ág volt, mely színvonalát tekintve, mintegy átmenetet képezett az ősi népies és az okszerű gazdasági elveken alapuló halászat, helyesebben halgazdaság és haltenyésztés, tógazdálkodás között. Naggyá és magas színvonalúvá fejlesztették a magyar nép évezredes gazdasági tapasztalatai és a magyar medence kedvező természeti adottságai. Utóbb a török hódoltság területén, a békés gazdasági élet lehetőségeinek megszűntével a halgazdálkodás e viszonylag fejlett formája is megszűnt, s a magyarsággal együtt a peremvidékekre és Erdélybe szorult. A XVI. századtól kezdve Erdélyből van legtöbb adatunk a tógazdálkodásra vonatkozóan. A mocsárrá és bozótsággá vált elvadult Alföld szigetein visz- szamaradt maradék magyarság számára természetesen az ún. pá- kászat: a halászat, kiegészülve a gyűjtögetéssel, volt szinte az egyetlen lehetséges foglalkozás. A török hódoltság megszűnése után átmenetileg ismét fel- virágzik és nemcsak méreteiben, de gazdaságilag is jelentős foglalkozássá válik a halászat: korlátlan teret nyitottak számára a halélet szempontjából még kedvezőbbé vált adottságok, a vizek megnövekedett világa. A XIX. század vízrendezési munkálatai azonban nem számoltak a halászat érdekeivel, s így az gyors hanyatlásnak indult. Ennek felismerése indította el azután a korszerű tógazdálkodás fejlesztését a XIX—XX. század fordulóján. 52