Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

I. Magyarország természeti adottságai – gazdaságföldrajzi és vízrajzi viszonyai és azok történeti változásai

Hasonlóképpen alsó szakasz jellegű a Duna a Nagyalföld medencéjébe lépésének helyén, a visegrádi kapu alatt is. Itt a feltöltődés azonban nem vezetett a környező területek elvizenyő- södésére, mert mellékvizek nem voltak, a főmeder pedig alkalmas utat talált magának a hegyek lábánál húzódó süllyedéses törésvonalban. Hogy ez a terület ugyancsak fontos telephellyé vált, az a törmelékkúp kedvező adottságai mellett a törésvonal mentén felszálló forrásoknak is köszönhető (Aquincum, Buda stb.). E vidék vízrajzi változásaira az jellemző, hogy a Duna ősi medrének mellékággá vált maradványait fokozatosan elhagyva (ez az ősi meder kb. Vác—Csongrád vonalon haladt és Csongrád táján érte el az Alföld legmélyebb részét; a Tisza Csongrád alatti szakasza az ősi Duna-meder táján folyik) egyre nyugatabbra »vándorolt« s ennek során — még a honfoglalás idején is — számos, ma már nem létező szigetet alkotott. Valószínű, hogy a jóval korábbi, még a római kor előtt keletkezett Pest még ekkor is sziget volt, kelet felől védve egy Duna-ággal. A Duna ekkor még a lejjebbi, Pest alatti szakaszán is számos ágra bomlott és számos szigetet alkotott: mai nyugati medrét nem egyszerre foglalta el.

Hasonló tipikusan alsó szakasz jellegű folyó a Maros alföldi szakasza. A honfoglalás idején még legyezőszerűen, deltaszerűen szétterülő ágakra bomolva, érte el a Tiszát. Ezek közé az ágak közé, a tele vény es hordaléktalajon fakadt dús legelőkre települt Ajtony, illetve a Gyulák törzse. A törzs hadnagyainak vára: Marosvár — ma: Csanád — szigeten épült a mai Maros-meder és az akkori főmeder az Aranka között, mely Zenta alatt érte el a Tiszát.28

Az Alföldön a Tisza melléke volt a történelem során mindig a medencét megszálló lovas nomád népek központi szálláshelye. A magyar törzsek egy része szintén itt telepedett le.

A Tisza és mellékfolyói árvizeikkel nemcsak megöntözték, de televényes iszapjukkal meg is trágyázták az ártéri legelőket, melyek az árvizek levonulása után dús szénatermést adtak. Ezek az árvizek, az iszaplerakódás és méginkább a középvíz építette meanderes meder állandó mozgásával, rendkívül változékonnyá tették a folyók völgyét, és — a szilárdabb talajú magaslatoktól, illetve az ártér peremétől eltekintve — kétségtelenül akadályozták az állandó telephelyek kialakulását.

A települési viszonyok megváltozását csak a XIX. századi szabályozás biztosította, amely gátak közé szorította az árvizeket, s a folyók kóborlását a hullámterekre korlátozta.

18