Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
XII. A reformkor vízügyi programjának előkészítői: Vedres István és Beszédes József
A Sárvízzel Cecénél egyesülő malomcsatornához hasonlóan a Sárvíz alsó szakaszán Beszédes, a Siót szorította a völgyet kísérő dombok elé, mint övcsatornát, s itt ezzel mentesítette a lecsapoló csatornát az eliszapolódástól. Ily módon elérte azt is, hogy a Sárvíz egészen Székesfehérvárig hajózhatóvá vált 500— 1000 mázsás uszályok számára, míg az utóbb rendezett Kapóson 200 mázsás hajók közlekedhettek Simontornyáig. A nevezetes malomcsatorna, mely magas fekvésével egyszerű gravitációs öntözésre, és a lecsapoló csatorna, mely a csurgalékvíz elvezetésére is alkalmas volt, tökéletes öntözőrendszer kiépítésére adott lehetőséget. Beszédes utóbb el is készítette a terület öntözésének tervét, az akkor használatos legtökéletesebb öntözési mód, a csör- gedeztető öntözés alkalmazásával (1835). Utóda, Halász Gáspár is javasolta 1857-ben a terület öntözését, de a malom tulajdonosok sem akkor, sem később nem voltak hajlandók lemondani kizárólagos vízhasználati jogukról. Így még az 1863-as aszály hatására is csak a főcsatorna vizét tudta a Nádor-csatorna Társulat területén alakult öntözőtársulat felhasználni. A csatornán ekkor 8 zsilipet építettek a víz felduzzasztására, s mintegy 2000—2500 kh területen egyszerű árasztással, tavaszi tárolóöntözést hajtottak végre.193 Az aszályos idők elmúltával azonban a rendszeres öntözés is abbamaradt: két zsilipet lebontottak, s abbahagyták az egyéb öntöző berendezések építését is. Péch Béla szerint 1902-ben a berendezéseket már csak kivételes esetben használták. A vízrendezés gazdasági eredménye azonban ennek ellenére is rendkívüli volt. A Sárvíz 175,9 km hosszú csatornája 52 350 kh olyan területet vízmentesített, mely évszázadok óta használhatatlan volt. A Sió és a Kapos rendezése pedig ugyancsak 176 km csatorna megépítésével 64 500 kh földet tett szárazzá, végül a Sió balatoni szakaszának szabályozása a Balaton vízszínének leszállításával újabb több mint 20 000 kh területet hódított el a vizektől. A siker óriási volt: »minden valóban kiszárított (magyar) hold összesen 15 forint 48 krajcárba váltó czédulában került« — jegyzi fel a munkálatok krónikása. (A »váltó czédula«, a papírpénz értéke kb. fele volt az ezüst forintnak.) Ezt az összeget azonban a föld a birtokosoknak, »kik önszorgalommal határaikban a kiszárítás után megmaradt nádgyökereket kiirtották, a szénának vagy mindennemű gabonának bő termésével gazdagon visszafizeti« — éspedig egy-két év alatt. Mint példát jegyezte fel a történet az egyik »fejérvári polgárt«, aki »6 és félhold bozótjának kiszárításáért 14 esztendő alatt összesen 120 forintot fizetett váltó 119
