Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)
2. Szolnok - 2.1 Szolnok településföldrajza
megye tehát három lazán összetartozó részből állott: tiszamelléki, érmellék-krasznai és Dés-vidéki területekből: a XIII. század végén e területeket Külső-, Közép- és Belső-Szolnok megyéknek nevezik. Az egész terület közigazgatási központja, a Tiszavidéki területrész — Külső-Szolnok megye — központja Szolnok vára maradt. Szolnok települését és várát a tatárok teljesen elpusztították, de IV. Béla király 1249-ben újratelepítette. (Feljegyzés szerint a muhi csatában szolnoki nemesek is harcoltak.) (Kun) László király 1279-ben telepítette le a nomád életmódot folytató kunokat a Tisza két oldalán a mai Jászság és Nagykunság akkor lakatlan területén. (A feudális birtokok és a nomád-kunok szálláshelyeihez tartozó földek közötti határvonal sokáig bizonytalan maradt, mivel végleges kialakulását a sokszor erőszakos területfoglalások is késleltették.) Történelmi tény, hogy a Közép-Tiszavidék területén s közelebbről Szolnok megye életében ez időtől kezdve, a jász-kunok törzsei — László királytól kapott kiváltságos közjogi helyzetük alapján — mindig döntő szerepet vittek. Szolnok 1249. évi újratelepítése utáni, mintegy 300 éves időszak alatti életére, fejlődésére néhány idevonatkozó történelmi okmány ismerete mellett a középkori megyék és magyar városok történelmi eseményeiből és fejlődésük általánosítható adataiból következtethetünk. A tatárjárást követő viszonylagos békés évszázadok kedveztek a városok kialakulásának. A XIV. és XV. században a piaci árutermelés már jelentősen megnövekedett, a vásárvárosok forgalma fellendült, s az utak mellé települt városokban virágzó kereskedelem alakult ki. A városok fejlődését — már csak a királyi kincstár bevételeinek növelése érdekében is — az uralkodók is igyekeztek előmozdítani. Zsigmond király 1429-ben Szolnok város fejlesztése érdekében kiadott rendelete is ezt a célt szolgálta, amikor elrendelte, hogy a Szolnokra letelepedni kívánó jobbágyokat ne tartsák vissza. Szolnokot a korabeli mezővárosok — s közelebbről a Tisza menti települések — sorából feltétlenül kiemeli tiszai átkelőhelyének tekintélyes rév- és vámforgalma, de legfőképpen az állandóan érkező sószállítmányok kezelése, raktározása és elosztása. Bizonyos, hogy a királyi vár-népesség, a kamarai tisztek s később a vármegyei szervezet ügyintézői (főispán, szolgabírák stb.) részére Szolnok állandó szálláshelyül szolgált. A város kézművesei — mint általában ebben a korban — elsősorban a lakosok és környékbeliek mindennapi szükségletét ellátó mesterséggel foglalkoztak: pék, mészáros, kovács, szabó, szűcs, csizmadia, tímár, fazekas stb. A város mezőgazdasága és állattenyésztése — már csak a mocsarak között rendelkezésre álló kevés szántóföld és legelő miatt sem — lehetett fejlettebb, mint a korabeli Tisza menti településeké. A Miller völgyében azonban s a fokok kiöntéseiben tervszerű halgazdálkodást folytathattak. A Zagyva torkolatában pedig már meg lehetett az a vízimalom, amelynek létezéséről a Szolnokot ábrázoló XVI. századi látképek tanúskodnak. A XV. század elejére a történelmi események, főként a feudális viszonyok közötti hatalmi torzsalkodások nyomán jelentősen megváltoztak (többször is) a középkori megyék határai. Az Erdély közepéig terjedő Szolnok megyéről is leváltak a keleti részek, s kialakult a Tisza menti Külső-Szolnok megye közigazgatási területe a kiváltságaikat őrző Jász-Kun kerületek önállóságával.
