Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
núként jegyezte fel, hogy a Tisza beláthatatlan területeket áraszt el, emiatt „járatlan a vidék, hacsak nem ismerősei által”. Nagy becsben álltak tehát a folyópartok, amelyeket a kiöntözéseken, a lápokon, a sűrű füzeseken át meg lehetett közelíteni, és viszonylag biztonságosan át lehetett jutni a túlsó partra. Ilyen hely volt a kanizsai rész is, és az itt emelt földvárban hol római, hol barbár fegyveresek tartották ellenőrzésük alatt az átkelőhelyet. A rév később a bánáti oldalon állandósult, a történészek az oklevelekben gyakran szereplő Reu Kanysát, Rew Kanisat a mai Törökkanizsával azonosították. A Névtelen Jegyző is említi a honfoglalás regényes leírásában, hogy Szovárd, Kadocsa és Vojta hadnagyok „...a Tiszán Kanizsánál átkeltek, és a Csesztreg vize mellett szállottak meg... innen továbbvonulva a bögei részekre jutottak, aztán seregüket nekiindítva a Temes folyó felé mentek, és Fövény-rév mellett ütöttek tábort”. A nevezett hadnagyok történelmileg nem igazolt személyek, de az útirány leírása, a helyszínrajz pontos. A Kanizsa a mai Törökkanizsával azonos, a Csesztreg az egykori Harangod, a mai Aranka mellékága volt, nevét a bánáti Csősztelek falu szerb elnevezése, a Cestereg őrizte meg, a bögei részek alatt a Bega nagy kiterjedésű árterülete értendő, a Fövény-rév pedig Módossal átellenben lelhető, Romániában, azaz a Temes menti Fény, románul Foeni községgel azonosítható. A Gellért-legenda szintén utal Révkanizsára: a lázadó Ajtony serege egészen a településig vetette vissza az ellene küldött Csanád vitézt, aki majd később hadaival csak győzedelmeskedik felette. Pesty Frigyes viszont azt közli az Oklevelek Temes megye és Temesvár város történetéhez című gyűjteményes kötetében, hogy Zsigmond király 1400. január 17-én Rév- kanizsát „összes tartozandóságaival csereképpen” Csáky Miklós temesi főispánnak és testvérének, a visegrádi várnagynak adományozta. Akár tovább is lehetne sorolni a tényeket, de az eddigiek is mintha igazolnák, hogy vidékünkön a középkorban ez volt a legismertebb folyami átkelőhely. „...Hajdan az alsó Tiszán Kanizsa volt az egyetlen átkelő rév, korán kereskedelmi csomóponttá és így várossá is fejlődött, már 1329. december 14-én hetipiaca van, s e szerint a kanizsai hetipiacot mindenkor a hét csütörtöki napján tartották...” — írja dr. Borovszky Samu is a Csanád vármegye története 1715-ig című munkájában. A XIII. században még két átkelőhely emelkedett ki a névtelenségből, és vált forgalmas, népes településsé: Becse és Zenta. Az előbbiről 1238-ban történt először említés, amikor IV. Béla Becse falut kivette a bácsi várispánság kezelése alól, és a fehérvári templomos lovagrendnek, a kereszteseknek adományozta, beleértve a tiszai révet meg a szomszédos Churlach (Csurog) szaracén helység vásárjogát is. Nagy Lajos király 1377-ben a kereszteseket megerősítette birtokukban, viszont 1419-ben Zsigmond király Brankovics György szerb despota birtokába juttatja, a törökbecsei várral, a rév- és vámjoggal együtt. Az utóbbi, azaz a mai Zenta település előde Zyntarew, Szintarév néven vált ismertté. 1246-ban a túlsó parti Csanád megyéhez tartozott, s csak 1367-ben, Nagy Lajos idején került a budai káptalan bácskai javai közé. Ettől kezdve gyorsan fejlődött, virágzó kereskedelmi központtá alakult, úgyhogy II. Ulászló a budai káptalan többszöri unszolására lemondott ottani földesúri hatalmáról és 1506-ban szabad királyi várossá nyilvánította. Az akkor keletkezett oklevélben „ugyanolyan javakkal, szabadalmakkal és előjogokkal” ruházta fel Zen- tát, mint korábban Szegedet. A vízi forgalom, mint általában lenni szokott, Kanizsa, Zenta és Becse esetében is nagy településszervező erőnek bizonyult: korai várossá válásukat a hajózásnak köszönhették, de jórészt az élénk átkelő forgalomnak is. Milyen is lehetett vidékünkön egy középkori révhely? Pontos ismereteink erről nincsenek, csak következtetéseink, párhuzamaink, itt-ott némi tényanyagunk is. 82
