Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
Györffy György állapította meg István király és műve című munkájában, hogy a magyar feudális állam megalapítása idején „az egész országra kiterjedt vámhálózat működött, ami több száz révészt és az 50 vármegyében legalább félezer vámost foglalkoztatott”. Ezek a király szolgáló népei voltak, mivel eleinte a vám-, rév-, híd- és vásári jövedelmek az uralkodót illették, az udvari szervezet részei voltak. Csak a XIII. és a XIV. században kerültek az egyházi és a magánbirtokosok kezébe, a nekik adott királyi kiváltság alapján. A várispánok, később a birtokosok tiszttartóinak a dolga volt, hogy a befolyt vámot eljuttassák a kincstárnak, illetve a főúr udvarába. A vámot előbb természetben rótták le, később pedig pénzben is, amikor már a gazdasági szükséglet létrehozta a váltópénzt, az obulust. Az értékes aranysolidus nem volt erre alkalmas fizetőeszköz, de még az ezüstdénár sem. A forgalmasabb révhelyeken többféle vízi jármű állt az utasok szolgálatában. A legcélszerűbb a hidas volt, az evezős, kormánylapátos révhajó. Legalább kettő üzemelt, egy nagyobb és egy kisebb. Kéznél volt több csónak is, leginkább ladikfélék, olykor egy fatörzsből kivájt lélekvesztő is. A nyilvános révek mellett megjelentek a magánrévek is, amelyeket a birtokosok csak saját használatukra tartottak. Ilyen Adorjánnál kettő is volt, az óbudai apácák földjeit kötötte össze. A révkanizsai gazdatisztek azonban megkárosítva hitték uraikat, s nemegyszer hatalmaskodtak az idegen réveken. 1428. május 11-én végül is Zsigmond királynak kellett Csákyékat felszólítania, hogy tisztjeiket tiltsák el a révek háborgatásától, „mivel azokat az apácák nem utazóknak vámért való átszállítására, hanem gazdasági célokra rendezték be”. Némelyik hidas ma is óriásnak számítana folyóinkon. Zsigmond király 1396-ban hat komphajó beszerzését parancsolta meg Pozsony városának, s nagyságukat is kikötötte: mindegyik akkora legyen, hogy azon 40 ló lovasával együtt elférjen. Takáts Ráfáel 1791-ben kiadott Toldalék című tájszótárában egy „lovakat szállító hidat” emleget, s magyarázólag hozzáteszi, hogy ez a „hippangó” . Ez sem lehetett egészen rozoga tákolmány. A szerzőt egyébként a szegedi alsóvárosi ferences klastromból rendelték Padéra papi szolgálatra, becses szótárát is ott, hívei között, maga nyomtatta ki regényes körülmények között. Ahogy nem volt nagyobb eltérés a vízi járművek esetében, úgy a révszolgálatot is meglehetősen egységesen rendezték a középkorban. A révészek, a kormányosok, a csónakosok szinte kivétel nélkül a szláv népességből kerültek ki, a vámosok pedig izmaelita böszörmények voltak. Ezekre az utóbbiakra volt rábízva az állam pénzigazgatása is. A keletről származó népesség tarka összetételű volt — kazárokból, volgai bolgárokból, besenyőkből állt —, de a mohamedán vallás erős közösséggé kovácsolta őket. Egyébként még kaliz és szaracén néven is ismertek. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az alsó Tisza menti réveken is azonos volt a helyzet. Szláv őslakosság itt is élt, ezt jó néhány helységnév igazolja. Az izmaelita böszörmények jelenlétére szintén helységnév utal, Kikinda tájára helyezik az oklevelek az elenyészett Kis- és Nagyböszörményt. A mai Csurog is, tudjuk, a középkorban Churlach néven szaracén telep volt. A révek tája a hadfelvonulások idején a legforgalmasabb, ilyenkor összevonták a környékbeli hidasokat, a sószállító kerepeket, tutajokat is ácsoltak, de még így is sokan tömlőkön, gerendákba kapaszkodva vagy két ló közé lépve mentek át a Tiszán. Ha nem is ennyire népes a part, de nagy a felhajtás akkor is, ha az uralkodó érkezett meg, udvartartásával meg a kíséretében levő lovasbandériummal, vagy esetleg valamelyik főúr. Ilyen esetekben már írott feljegyzések is készülnek. Ezekből tudjuk, hogy az országba betört kunok 1091-ben Becsénél keltek át a folyón, 83
