Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A Bánság híres vízépítő mérnöke: Katona Antal
nosai. De a kisebbeknek is jut a morzsából, így 1872-ben Pásztor adai vasárus vaseszközöket, Goldstein zentai kereskedő pedig „kátrányt” adott el az egyletnek. A Tisza-szabályozás jellegzetes tőkés figuráit, a vállalkozókat itt is megtaláljuk, bár működésük elé korlátokat állított a társulatnak az a törekvése, hogy a munkák nagyobb részét házi kezelésben végezze. 1872 októberében egy árlejtési jegyzőkönyv szerint, a marosi Bene-féle karikatöltésen végzendő földmunkáért öt vállalkozó küzdött. A kikiáltási ár 3 forint volt köbölként. A vállalkozók krajcárról krajcárra csökkentették az árat. Id. Tóth István 2 forint 50 krajcárnál, Talpai Péter 2,28-nál, László István pedig 2 forint 17 krajcárnál kilépett a versenytárgyalásból. Ifj. Tóth István egy darabig még szívósan győzte az iramot, de 2 forint 5 krajcárnál alább már ő sem adhatta, úgyhogy a munkát Bakaits János kapta meg, aki az 500 köbölnyi föld elhordását 2 forintos egységáron vállalta el, azaz 1000 forintért. A versenytárgyalásról készült jegyzőkönyvnek a része volt a szerződés is, amelyben szabályozták a munka elvégzésének föltételeit, a kifizetés módját. A vállalkozó például kötelezte magát, hogy a „hanyagsága által történendő kárért minden ingó és ingadan vagyonával jót áll, alá veti magát a szóbeli bíróságnak, lemond minden fellebbezésről”, a kubikosai nevében pedig, hogy ők „a töltésre hozott földet apróra morzsolni” fogják. A tiszai részen a legnagyobb és a legismertebb vállalkozó a kikindai Josef Gebei lehetett, aki 1872-ben a megrongált törökbecsei töltés két szakaszán csaknem 40 000 forintos munkához jutott, a pádéi zsilip építéséhez pedig 330 000 téglát szállított le. Az említett évben a társulat kasszájából több mint 53 000 forintot vett fel. Katona Antal főmérnök évi fizetése ekkor 1680 forint volt. A vállalkozók, kereskedők és mesterek működésének, nemkülönben pedig a kubikosok és más földmunkások, parasztnapszámosok, fuvarosok, szekeresek, ládáskocsisok és ladikosok, vagyis Bánát népei keserves, de eredményes munkájának eddigi bemutatása a szabályozás és az árvédelem békés napjait tükrözte. A nagy vizekkel ez a kép változott, s emellett nyomban kiderült az is, hogy az emberek hogyan dolgoztak, megfelelő volt-e a tervezés, a veszély onnan jött-e ahonnan várták. „Beutazván az egész Tisza-vonalat...” - így kezdődtek Katona Antal időszakos jelentései, majd felsorolta azokat a helyeket, ahol a munkákat a rendkívüli állapot előtt föltétlenül el kell végezni, ahol a védanyagot tárolni kell, vagy ahol a töltés védelmét esetleg mellőzni lehet. így kezdődött a küzdelem az ismétlődő tavaszi árral, a háborgó, világot elnyelni készülő folyóval. Ilyenkor nagy feladatok hárultak a társulat tisztviselőire, azaz a mérnökökre, töltésbiztosokra, vonalfőnökökre, de az állandó alkalmazottak azon rétegére is, amelyet cselédségnek neveztek: az albiztosokra, kiváltképp a gátőrökre. Ezek az utóbbiak álltak az első vonalban, házaik is ott voltak közvetlenül a folyó mentén. A szoba-konyhás csőszlakokat Katona Antal még 1860-ban favázasra, zsindelytetősre tervezte, de a faanyag drágasága miatt valahogy vert falúra, nádtetősre sikerültek. A Tiszán és a Maroson 30-an szolgálták a társulatot, egy 1872-es névsor szerint a következők: Bodó József, Dorde Milosev, Dortie Dordevic, Lázár József, Benedek Simon, Krizsán János, Krizsán Mátyás, Nagy János, Balog Pál, Kürti János, Nenad Luputov, Szécsén Mihály, Vasa Ubovic, Steva Popov, Kromik Márton, Marko Gezic, Dottermann János, Détári János, Détári Péter, Madarász István, Mihajlo Krsta, Dörnbach Antal, Maiworm Frigyes, Sovra Uncanin, Kohajda István, Talpai János, Putyora Pál, Vena Zivkov, Csíki András és Zakarie Mendebaba. A csőszök évi fizetése 201 forint volt, s 12 forint aratási pótlékot is kaptak, munkahelyüket tehát nyáron sem hagyhatták el. A társulat szabályzata szerint „létszámuk a szükségletekhez képest szaporítható és 56
