Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)

A Bánság híres vízépítő mérnöke: Katona Antal

apasztható”, így aztán a nagy vizek idején „pótcsőszöket” állítottak be a felügyelet megszigorítására, meg „segédőröket” is, akik a gátőrök helyettesei voltak, felváltották őket, ha néhány órára lepihentek.

A készültség idején mozgalmas a töltés tája. Legfontosabb, hogy a közelben legyen elég karó, lehetőleg fenyőből, de megteszi a nyárfa is. Katona Antal tízezerszámra adja le a rendeléseket, s a veszélyeztetett helyekre irányítja a kötegeket. A „sűrű karózás és dudva vagy szalmával való borítás célirányosnak és lehető legolcsóbbnak mutatkozott” — írja egy helyütt 1867 júliusában.

Az érkező karókat a gátőrök veszik át, és jelölik ki a helyét. Ha megered az eső, kínos munka ez embernek, állatnak. Vízi úton majd csak 1882 után szállítják a védanyagot, amikor a társulat erre a célra öt dereglyét és hét nagy ladikot vásárolt.

A hat-hét méteres pilótafák is a töltés mellett sorakoznak, mellettük készenlétben áll a pilótaverőgép, vagyis a cölöpverő. A rőzsekötőgép már működik, meg a kérges kezek is csinálják a sodronnyal szőtt rőzscpokrócot, a szalmával bélelt árvédelmi paplanokat.

Kéznél van a sok lapát, balta, fűrész, krampács, csákány meg hát a döngölő szerszám is, a furkó és a sulyok. Ha kell, hasznát lehet venni a színben lapuló, acél csoroszlyákkal ellátott gyalugépnek is. De itt vannak a cölöpverő kosok is, a berbécsek, amelyeket a szádfal leverésére használtak. Az élesre faragott pallódeszkákat bakra helyezett állványon állva verték a földbe, a füllel ellátott berbécset négy munkás kezelte.

A töltés ellenőrzése örökös gond. Éjjel fáklyákkal, lámpákkal, láncos mécsesekkel világították meg a veszélyeztetett helyeket. A dszaszentmiklósi vonalfőnök 1876 januárjában 12 forinttal számolt el, ezt „négy darab nagy bádog lámpás (3-3 gyertyára) beszerzésére” fordította, amelyeket majd „a szivárgó töltés aljának... éjjeli megvilágítására” fognak használni. „Ilyen lámpások vonalamon még nem voltak, mert eddig az uradalmi lámpások használtattak” — tette még hozzá magyarázólag.

Az elővigyázatosság ellenére a helyzet azért itt-ott csak válságosra fordult. 1867-ben úgyszólván az egész Torontált fenyegette a katasztrófa.

1867 júliusában Katona Antal tájékoztatja az elnököt, hogy Gyálától északabbra, a vedresházi vonalon, „a bal pard vezértöltés megcsúszótt, és csak a legnagyobb erőmegfeszítésnek sikerült az megmenteni... 1700 darab hosszú karóval, pénzes napszámosokkal és tulajdon személyes befolyásommal pár hétig éjjel-nappal közreműködtünk a védelemben...” Néhol a töltéseket „tömött zsákokkal, deszkázott falakkal” védték.

A törökkanizsa—keresztúri vonalon Hajdú Gyula és Deno Kiric keresztúri jegyző, a kikindai kerületi tanács által kinevezett teljhatalmú biztos irányította a védelmet, ök ketten „nemcsak hogy kötelességeiket híven teljesítették - írja beszámolójában Tallián Andor vonalfőnök —, de tanúja voltam egy éjjeli orkán alkalmával, hogy életük veszélyeztetésével, midőn a felfogadott napszámosok a 14 órai erőmegfeszítés következtében már-már lankadtak — serkentve a lankadókat -, maguk ugráltak a vízbe, és ütötték a hab által már megingott karókat”.

Az 1867-es áradás „a gyászemlékezetű 1855-ös esztendőt” juttatta az emberek eszébe, a Tisza akkor érte el az addig ismert legmagasabb szintjét, úgyhogy a sikeres védekezés után az egyik jelentés joggal közölhette: „Ma már aratásunkat bevégeztük...”

Ettől az évtől kezdve nincs nyugalom Torontálban, a töltések biztonságába vetett hit mígrendült. Igaz, két évvel később, 1869 decemberében Katona Antal még azzal nyugtatta az aggodalmaskodó elnököt, hogy „a tiszavidéki 28 egylet közül egyik sem bír olyan erős töltésekkel mint mi...” Maga is abban a meggyőződésben él, „hogyha e rendkívüli és az 1816. évi nagy vizeknek minden előjelével bíró ősz után havas tél és esős tavasz következik, a nagy vízáradás el nem maradhat”, de azért kötelességének tartja „minden túlcsigázott fé57