Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A Bánság híres vízépítő mérnöke: Katona Antal
rozzák, nem mindig sikerrel. „Minden hirdetés ellenére a csókái és felsőpeszéri töltésekre pénzért munkást kapni nem sikerült” — írja 1867 novemberében a riszaszentmiklósi vonalfőnök. Hasonló a helyzet a gyála—vedresházi töltésen is, ahol 1868-ban, mivel „1 forint cubic öl fizetés mellett munkások nem jelentkeznek, vezető mérnök Katona úr cubic ölét 1 forint 20 krajcárra emelni kénytelen lévén, mit is egyszersmind csőszök által közhírré tette”. A tájékoztatást általában a társulat emberei végzik másutt is, erre leginkább a falusi kocsmában kerül sor. Az 1872-es zárszámadásban azonban egy ilyen tétel is van: „Török- kanizsán munkások összedobálásáért 50 krajcár”. A munkások általában helybeliek, ők távolabb nem is mennek. A csókaiak 1868-ban közölték a társulattal, hogy a faluj uk közelében megkezdett vonalon „közel háztartásaikhoz, honnét élelmeztetnek és éjjeli szállást találnak, folytonosan fognak működni”, de messzebb nem mennek. A népesség növekedésével, a mezőgazdasági termelés korszerűsödésével azonban növekedett a munkaerőfelesleg, úgyhogy ez a szempont lassan-lassan elhomályosult. Ez abból is látszik, hogy az egylet egyre több bódét, egyleti fakunyhót, náddal fedett kunyhót, gyékényponyvát tartott a vándor munkások részére. Vidékről, messzebb tájakról azonban kevesen jöttek az alacsony bérek miatt. Ez idő tájt a teljesítménybérezés már uralkodóvá vált. Pádénál, a felsőpeszéri Tisza- átvágásnál a „1869 május hó 2-ától 8-áig tett cubimunka” heti kimutatásából pontosan látszik „a kihordott cubiszám” és az ezért kiérdemelt pénzjárandóság 1 forint 20 krajcárával számítva „cubiját”. Egy kubik kiásása egy kevésbé gyakorlott munkásnál két napot is igénybe vett. A jelzett kimutatásban sokan egy hét alatt még két kubikot sem mozgattak meg, némelyek viszont egészen nagy teljesítményt értek el, úgy mint Búza Márton, aki 9,60 kubikot hordott, utána következik Kiss Ferenc, 6,03, Novák János 5,2, Szűts István 4,68, Szénási Lajos 4,50 kubik teljesítménnyel. Arra kell gondolnom, hogy igen sokan nem dolgoztak a hét mindegyik napján, az előbbiek pedig családtagjaikkal kubikoltak. Talán nem érdektelen feljegyezni azt sem, hogy 1869 májusában az említett munkások mellett még a következők dolgoztak Pádé közelében a Tisza-átvágáson: Szűts Mihály, Finsig Péter, Fekete Péter, Kiss József, Gyarmati Mihály, Gyalog István, Bódós József, Harangozó József, Mutsi János, Király Ferenc, Csőke György, Bakai Antal, Ördög Ferenc, Ketskeméti Mátyás, Táborosi Mihály, Somorai Pál, Kováts Illés, Török Antal, Buger Gábor, Szabó Mátyás, Kováts József, Tuti Mihály, Varga Pál, Harkai János, Harkai István, Kováts János, Maród András, Palatínus István, Gaczi István, Rúzsa István, Halász Mihály, Pásztor Izsák, Sipos György, Németh Mihály, Barta Péter, Gáts Antal, Bódi Albert, Maród János és Palócz Imre. Ugyanebben az esztendőben, 1869 januárjában a tiszaszentmiklósi vonalon „ládával való földhordói munka” volt, s a jelentés megemlíti, hogy ott „60—70 egyén működött szekérládákkal”. Egy ládáért 6 krajcárt kaptak, ennek folytán hatnapi munka után Szeles Márton 223 ládáért 13 forint 38 krajcárt, Páll István pedig 100 ládáért 6 forintot kapott. Katona Antal már 1867-ben írta, hogy „a tiszaszentmiklósi vonalon csupán pénzes erő működik 20 ládával és valami 800 köbölt végzett”. 1872-ben az Arankánál dolgoztak „ládás-kocsis munkások”, illetve ládáskocsisok, ahogy még nevezték őket. A szakirodalom úgy tartja, hogy a kordésmunka 1879-től kezdett terjedni, mégpedig az olasz vendégmunkások hatására, akik a szegedi árvíz után jöttek Magyarországra dolgozni. Nem állíthatom, hogy a fönt emlegetett ládáskocsisoknak deszkás szekrénnyel ellátott, kétkerekű taligájuk volt, csupán azt, hogy Torontálban legalább tíz évvel a szakirodalomban emlegetett időpont előtt megjelent a kordésmunka vagy annak valamiféle előzménye. 54
