Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Gondozott écskai állóvízből tógazdaság
sok. így a révkanizsai (Törökkanizsa) Csáky Ferenc 1449-ben „embereivel a Csanádi kápta- lanság keresztúri birtokához tartozó Ekend nevű halastavat hatalmasul elfoglalta, sok halat kifogott belőle, és a halászni akaró kanonokokat elűzte mellőle”. A budai apácarend és a titeli káptalan csaknem egy évszázadon át, 1389-től 1481-ig pereskedett a szontai halásztanya birtoklásáért. A 14. században Zen tán és Becsén 500-500 halász dolgozott. Ezt a sokatmondó adatot Cvetan Bojcic közölte a Halgazdaságaink száz éve című könyvben megjelent munkájában. Nyilván a török korszakban sem volt kevesebb hal, csak halászban volt nagy hiány: elnéptelenedett, elvadult a táj. A 18. és a 19. században a halászás szabad ipar volt, s persze a parasztság mellékfoglalkozása is. A céheknek alig van nyoma, a Duna mentén alakult csak néhány. A kendertermesztésről híres Apatin 1770-ben hálófonásra kapott céhszabadalmat. Bácskában négy halászcéh alakult. Monostorszegen 1825-ben, Futakon 1826-ban, Apatinban 1830-ban és Ku- puszinán 1834-ben. A Tisza-völgyben, Szolnokot kivéve, nincs céhes halászat. 1818-ban és 1820-ban „a nagybecskereki halászok, kik már harmincnál is többen vágynak, a jó rendnek köztük való fenntartására” céhbeli privilégiumokért esedeztek, de a karlócai levéltárban őzrött Torontál megyei jegyzőkönyvek szerint kérésüket azzal a furcsa indoklással utasították el, hogy „semmiféle nevezetes folyóvizekhez nincsenek közel, amelyekben halászatot tehetnének...” Vidékünkön a bérlőhalászat fejlődött ki. A parti birtokosok halászó vizeit vállalkozók vették bérbe, ők rendszerint nem is voltak halászok, csak felfogadták őket. A 19. században a Tisza bérbeadási jogát — a mai országhatártól Bácsföldvárig — a tíz községből álló, kiváltságos, helyi önkormányzattal bíró Tiszai Koronakerület gyakorolta, amelynek székhelye Becsén volt. A század első feléből fennmaradt és a zentai levéltár becsei kirendeltségében őrzött szerződések részletesen szabályozták a bérlet tárgyát, árát, időpontját (rendszerint három vagy négy évre szólt), a bérlő kötelezettségeit. Az egyik 1839-ből származó szerződés külön pontban kiköti, hogy a katolikus és a görögkeleti böjti napokon a bérlő köteles „az egész közösséget szükséges halakkal és rákokkal ellátni.” A kerületi tanács kilátásba helyezte, hogy a bérlőket „ezen haszonvételből kiüti”, amennyiben „ezen rendelkezéshez magukat alkalmazni elmulasztanak, avagy talán a halakat eladás végett” máshová szállítanák. Mindenekelőtt az idegen bérlőknek szabott korlátot ez a rendelkezés, de a Tisza sem lehetett már olyan halbő, ha már a kerületi tanácsnak külön gondja volt, hogy „a közönség hal dolgában fogyatkozást” ne szenvedjen. A század végén egészen lecsökkent a halászat jelentősége. Több forrásból is tudjuk, hogy ekkor „Bánátban nagy keletje volt a bálákban kötegelt halnak”. Ezek a Szeged környéki halásztanyákon hasították, sózták, szárították, olykor füstölték is. A századforduló táján már teljesen érett volt a helyzet a mesterséges haltenyésztés megindítására. Vidékünkön az első pontygazdaság a 20. század elején jött létre. Az alapítás pontos időpontját a hazai források mindeddig homályból előbukkanó adatokra hivatkozva és találgatásokba bocsátkozva próbálták megfejteni. Legőszintébb volt közülük a zágrábi Josip Plancic professzor, aki 1975-ben a Ribarstvo Jugoslavije című szakfolyóirat 6. számában az écskai halgazdaságról írva leszögezte, hogy „mindegyik halastavunkról tudjuk, mikor létesült, és ki építette, csak az écskairól nincs semmilyen adatunk”. Ennek magyarázatát abban látja, hogy ez a létesítmény még az Osztrák- Magyar Monarchia idején keletkezett, s ha adatai megmaradtak, akkor ezeket a határokon túl kell keresni. Ö egyébként a halgazdaság alapítását 1911-re teszi, mivel ezt az évszámot viseli a bu116
