Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Gondozott écskai állóvízből tógazdaság
A z első pontyos tógazdaságok, mint amilyen nálunk az ócskái - a legnagyobbak közé tartozik nemcsak a volt Jugoszláviában, hanem Eugópában is -, a múlt század utolsó negyedében keletkeztek Csehországban. Létrehozásuk egy pozsonyi születésű halászember, Dubisch Tamás nevéhez fűződik, aki az akkori Wittingau, a mai Trebon mellett elterülő uradalmi gazdaságban, illetve a Luznica folyó mintegy 500 holdnyi kiöntéses tavaiban honosította meg első ízben a halncvelésnek azt a módját, amelyet még ma is Dubisch- rendszernek neveznek a szakemberek, Dubisch-féle ívótóként ismernek. Ez igen sikeresnek bizonyult, mert egy évszázaddal ezelőtt már minden nagyobb közép-európai város halpiacán tükörpontyot árultak, cseh pontyot, ahogy akkoriban nevezték. Herman Ottó, aki korát jóval megelőzve ismerte fel a mesterséges haltenyésztés jelentőségét, s erről 1888-ban A halgazdaság rövid foglalatja címmel könyvet is írt, ennek lényegét úgy fogalmazta meg, hogy ez „némi beavatkozás a természet munkájába”, azaz, még jobban pontosítva, „a haltermő ősi rétségek gazdasági keretbe való foglalása”. Valóban, Dubisch csak a halászat évezredes tapasztalatait, megfigyeléseit hasznosíthatta, olyan feltételeket teremtett az ivadékok nevelésére, a növendékhalak táplálására, mint amilyet legjobb kedvében a természet szokott nyújtani. Ez a „csak” azonban zseniális felismerés volt, mert a szakkörökben mély gyökeret eresztett az a tévhit, hogy a hal a sok és a mély vizet szereti. Mint minden gyakorló halász, ő is tudta, hogy ez nem így van, s munkásságával helyes irányba terelte a haltenyésztést. Erre akkoriban már nagy szükség volt. A folyók szabályozásával ugyanis megszűnt a hajdani halbőség, a fogyó vizekben a hal is fogytán fogyott. A Tisza-völgyben a 2 300 000 hektárnyi árterületből mindössze 200 000 hektár maradt meg a gátak közé zárt folyó hatalmában, a többit termőre fordították. „Figyelembe véve azonban, hogy a megmaradt terület egy része a meder, amely a halat inkább csak befogadja, mint termi — írja Répássy Miklós 1909-ben kiadott Édesvízi halászat és haltenyésztés című könyvében —, bátran állíthatjuk, hogy ha semmi egyéb nem történt volna, csupán az árvédelmi töltések építése, akkor is a legjobb esetben csak tíz kiló halat foghatna a tiszai halász ma ott, ahol régente egy métermázsa került a hálójába.” A halbőség évszázadairól, amikor a Tiszában, némi túlzással szólva, fele víz, fele hal volt, vidékünkről is nem egy írott feljegyzés van. A folyó mindkét partját a közeli és a távoli birtokosok, egyházmegyék, apácarendek, monostorok, prépostságok, káptalanok emberei szállták meg. Vidékünkön a halászóhelyekről 1237-ben történt először említés a Bélakúd apátság (Pétervárad) adománylevelében. A halbőség ellenére gyakoriak voltak a viszálykodá115
