Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
a kormányrúdra akasztott felszereléssel a korláthoz támasztják. Innen, a Tisza mellől mennek a csatornára, azaz az Aranka füves partjára szerencsét próbálni. Ott még csak akad valami a horogra, itt viszont semmi, sem Adán, sem Pádén nincs már egy halász sem. Beszélgetés közben többször említik a Maros ágát, a csatornává szélesített Arankát, ebből is látszik, hogy bácskaiak. A pádéi nép ajkán a Haranga, az ősi Harangod változata járja. Néhány autót hajtanak még a kompra. Az egyik Wartburgban négy péterrévei kubikos Kikindára tart, az ottani víztársulatnál kaptak munkát. A fenti csomagtartóban, a talicska kivételével, mindenfajta szerszám megtalálható, gondosan lekötve. Amint kiszálltak a Bánátba tartó utasok, hetven-nyolcvan napszámossal telt meg a komp. Pádé központjából egy fedett, pótkocsis traktor hozta őket ide a révhez, a túloldalon pedig egy busz vár rájuk, és az adai Halász József birtok földjére veszi majd az irányt velük. Jórészt nők, középkorúak és idősebbek, néhány nagylány is van közöttük. A fiatalok farához farmer tapad, az idősebbek férjtől örökölt nadrágot viselnek, majdnem mindegyiken virágmintás, gombolós kötény van, karjukon műanyag szatyor. Csoportokba verődve duruzsolnak, többen napraforgót ropogtatnak, ha valaki melléjük áll, kap egy marékkal. Évekkel ezelőtt ilyen tájban mentek a kofák is az adai piacra, de most már nincsenek rászorulva a fárasztó cipekedésre, a pénzhez vagy könnyebben, vagy otthoni munkával hozzájutnak, például a kamilla, a menta, a bazsalikom termesztésével, gyűjtésével. Diákokat sem látni, ők bentlakók, a rokonoknál, ismerős családoknál helyezkedtek el, főleg Zentán meg Szabadkán. A reggeli csúcsforgalom után sincs üresjárat, mire fordul a komp, összeverődnek az emberek. Az autók az átkelés rendjéhez alkalmazkodva az út szélén fognak sort, hogy a partról felfutó járműveknek szabad elvonulásuk legyen. A várakozó ember legjobb időtöltése a beszélgetés, csak a zárkózóttabbak ácsorognak magányosan vagy járkálnak le s föl a parolázók között. Egy juhász feleséget keres magának, ismerőseinél érdeklődik, tudnak-e neki ajánlani egy jóravaló asszonyt. Az emberek felkapják a fonalat, nevek röpködnek, de a juhász megbántva áll tovább, mert a felsorolásból, a hanghordozásból kicseng az ugratási szándék. Egy kis Fiatból két szajáni földműves lép ki. Péterrévén jártak traktoralkatrészért. Megkapták azt, amit kerestek, de a kereskedő azzal fizette ki őket, hogy a bánátiak most futkosnak azután, amit a bácskaiak tíz évvel ezelőtt kerestek. Tréfának szánta, de a maradiságra tett célzást nem lehetett elérteni. A két szajáni derűsen írja le a bolti beszélgetést, mert ugye mit is várhatnának mást a bácskaiaktól. „A bánáti lefelé pödri bajszát, a bácskai meg fölfelé” — magyarázza az egyik. A két népesség alkata, észjárása között volt és van is eltérés. A bácskai volt mindig a módosabb, a rátartibb, gyermekei könnyebben mentek iparra, esetleg még iskolába is. Ha Pádé főutcáján festett kocsi poroszkált végig, arról mindenki tudta, hogy az csak a part másik feléről jöhetett. A bánáti, különösen itt a szikes földeken, elesettebb volt, kevésbé mozgékony. Ha egy lánynak bácskai kérője volt, akkor úgy tartották, hogy jól megy férjhez. A becsei Tiszavidék 1928. február 26-án még ilyen érdesen fogalmazott: „Bánátban kezdődik Ázsia... Európa földjére először Bácskában lép az ember.” Valóban, az eltérő társadalmi és gazdasági feltételek között fejlődő tájegységek lakosságánál láthatók a különbségek — a Tisza itt, tudjuk, nemegyszer országhatár is volt —, bár Bánát már akkor csak úgy lehetett Ázsia, ahogy a Bácska Európa. A különbségek azóta még jobban elmosódtak, különösen az utóbbi 20—30 év munkálkodott ezen sokat. Két szajáni beszélgetőtársam is kénytelen egy ideig a kompon vesztegelni, mert egy traktor, amely két pótkocsival több mint egy vagon szemes kukoricát fuvaroz, elzárta a 110
