Juva, Karel: Vízrendezés (Tankönyvkiadó, Budapest, 1966)
Vízrendezési műtárgyak - XIV. A vízrendezés céljára épített szivattyútelepek
Ugyancsak lehetőleg egyenesnek, könyökcső nélkülinek kell lennie a nyomócsőnek is. A nyomócsövet, legcélszerűbben közvetlenül a szivattyú nyomócsonkja mögött, tolózárral látják el. A vízhozam szükség esetén ezzel szabályozható. A tolózár rendszerint beosztással van ellátva, hogy a kezelő lássa, milyen mértékben van nyitva. Ha az emelési magasság nagyobb, a tolózár mögé visszacsapószelepet szerelnek. Ez a szivattyú megállása után fölfogja a víznyomást. Végül fölszerelik a szivattyúra a különböző tartozékokat (a feltöltőtölcsórt, a légtelenítőcsapokat, a manóméiért, a vákuummétert stb.), majd a szivattyút kipróbálják és üzembe állítják. 2. Hajtógépek A vízrendezés céljaira alkalmazott vízemelő szerkezeteket és gépeket a legrégibb időkben emberi, valamint állati erővel, később különböző gépekkel hajtották meg. A gépek szerkezete mindig a gépgyártási technika fejlettségi fokának felelt meg. a) Régebbi szerkezetű hajtógépek A vízrendezés során alkalmazott vízemelő szerkezetek régebbi hajtógépei közé tartoznak a vízikerekek, a szélmotorok és a gőzgépek. A vizikerék régebben nagyon kiterjedten alkalmazott hajtógép volt. Azonban főleg az öntözés, a vízellátás területén, valamint az iparban használták, vízrendezési létesítményeknél ritkábban került sor alkalmazására. Ugyanis a vízrendezések által érintett síkságokon a vízfolyások esése rendszerint kicsiny, ennek megfelelően kicsiny a víz ereje is. Ma azonban ezt a meghajtási módot már csak nagyon kivételesen alkalmazzák. Nem terjedtek el a vízrendezési gyakorlatban a vízturbinák sem, szintén azért, mert a síkvidéki vízfolyások esése kicsiny. A szélmotorok viszont még ennek az évszázadnak első évtizedeiben is a vízemelő csavarok és a vízemelő kerekek jellegzetes hajtóművei voltak, különösképpen azokon a vidékeken — pl. a tengerparti országokban —, ahol a szól nagysága és iránya állandó. Először a szélmalomnak megfelelő szerkezetű, fából készült, vízszintes vagy ferde tengelyre szerelt, négyszárnyú kerekeket készítettek. Ezek forgómozgását fogaskerék-áttétel alkalmazásával adták át a szivattyúnak. Magasságuk 10 -j- 15 m, általában akkora volt, hogy legalább 100 -I- 150 m-es körzetben 4-1-5 m-rel magasabbak legyenek minden környező épületnél és terepemelkedésnél. Újabb szerkezetűek a szélturbinák. Ezeknél az acélból készült, állítható lapátok száma 6 -r- 30, külső átmérője 2,50 -j- 15 m. A függőleges csap körül elfordítható, torony tetejére szerelt kereket a lapátokkal együtt a kormánylemez mindig a széllel szembe fordítja. A torony olyan magas, hogy a kerék a terep egyenetlenségei, az épületek, a fák stb. által meg nem zavart mozgású levegőrétegbe érjen. A vízszintes tengely körüli forgó mozgást alkalmas szerkezettel a torony közepén haladó, függőleges tengely forgó mozgásává alakítják át. A szélturbinát úgy helyezik üzemen kívül, hogy kerekét függőleges csap körül úgy fordítják el, hogy annak síkja a kormánylemezzel párhuzamos legyen. Ez a kikapcsolás szélviharok idején szükséges. A szélmotorok legkedvezőbben 6-1-7 m/s-os szélsebességnél működnek, de már 4-1-5 m/s-os szélsebesség is kedvező. Közép-Európában a szélsebesség átlagosan 3-1-6 m/s szokott lenni, a szeles napok száma évente 250 -t- 300, a szél időtartama naponta 5-1-10 óra. A szélmotorok teljesítménye az N = kFv3 = 0,698 kd2v3 LE (182) összefüggésből számítható. 400
