Juhász Endre: A szennyvíztisztítás története (MAVÍZ, Budapest, 2011)
A magyarországi szennyvíztisztítás a két világháború között
A MAGYARORSZÁGI SZENNYVÍZTISZTÍTÁS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Iszapszállítás a negyvenes években hossza 1939-40-es években mindössze 1250 km volt, melyből elválasztott rendszerű szennyvízcsatorna (Baja, Győr, Szeged, Székesfehérvár) csupán 65 km-t tett ki, a maradék egyesített (úsztató) rendszerben épült ki. A kiemelt városok körébe tartozó Kecskemét és Hódmezővásárhely az adatok szerint egyáltalán nem rendelkezett csatornával. A csatornát használni tudók lélekszáma kb. 1,3 millió főre volt becsülhető, ami az ország akkori lakosságának kb. 14,5%-át tette ki. A szintén 14 megyei jogú város adatait nézve, - az előzőkhöz hasonlóan - siralmas összkép alakul ki. A félmilliós lakosságszámhoz viszonyítva a csatornával ellátottak 46%-ot tettek ki, mely az ország összes népességéhez számítva 2,5%-ot jelentett. Úsztató rendszerben 230 km, elválasztott rendszerben pedig 40 km-t üzemeltettek. Sajnálatos és szomorú tény, hogy 1940-ben a jelentősnek tekintett törvényhatósági joggal felruházott városok közül (Baja, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Sopron, Ungvár) egyike sem rendelkezett szennyvíztisztítóval, a megyei jogú városok közül pedig további hét (Budafok, Esztergom, Munkács, Pestszenterzsébet, Újpest, Veszprém) bár minimális hosszúságú csatornát üzemeltetett, szintén nélkülözte a bármiféle tisztítást. A 30-as évek legvégére a csatornával ellátottnak száma 1,53 millióra emelkedett, ami az ország teljes lakosságához viszonyítva még mindig csak kb. 17%-ot tett ki. A törvényhatósági joggal felruházott városok (általában megyeszékhelyek) szennyvíztisztítási helyzetét kissé részletesebben elemezve, megállapítható, hogy „valamiféle” szennyvíztisztítás nyolc városban, míg csepegtetőtestes biológiai tisztítás csupán két helyen, Debrecenben és Miskolcon volt található. Az érintett városokat számba véve és a sort a Fővárossal kezdve: Budapest igen jelentős előrehaladást mutatott a csatornahálózat fejlesztésében, így mind a rendszerkialakítás, mind a felhasználandó építési anyagok kérdésében iránymutató volt a vidéki városok számára. 1869-ben a 270 ezer fős lakosság számára 80 km hosszú csatorna állt a rendelkezésre (0,29 m/fő), az 1941-re 1,16 millió lakosra nőtt város pedig már 755 kilométert üzemeltetett (0,75 m/fő). A jelentős növekedés ellenére 80 ezren éltek csatornázatlan utcában, és 8800 olyan épület volt (az összes épület 25%-a), ahol a szennyvizet pöcegö- dörben, vagy derítőben gyűjtötték össze. A város csatornázottsága - lakosságszámra vetítve - 86% volt, amivel európai viszonylatban az elithez tartozott. A háború ellenére tovább folyt a csatorna- építés, bár korántsem olyan ütemben, mint ahogy 21