Juhász Endre: A szennyvíztisztítás története (MAVÍZ, Budapest, 2011)
A szennyvíztisztítás kezdetei
sodás mintegy két évtizedre elveszítette század eleji lendületét. Az 1867-es kiegyezés után, azonban az országba áramló külföldi tőkének köszönhetően soha nem látott iramban kezdte lefaragni az ország az Osztrák-Magyar Monarchia Örökös Tartományaihoz képest meglévő gazdasági elmaradottságunkat. Csatornázás szempontjából elsőként a három város (Pest, Buda, Óbuda) egyesüléséből 1873-ban létrejött Budapest vállalt úttörő szerepet a keletkező szennyvizek összegyűjtésének és elvezetésének megoldásában. Ezzel irányt mutatott az ország valamennyi csatornázni szándékozó városa számára. A csatornázás megvalósítását serkentette egyrészt a járványoktól való jogos félelem, másrészt a népességsűrűség, azaz a magas beépítettség által előidézett kényszer. Jelentős ösztönző volt a megindult iparosodással együtt járó szennyezés-növekedés is. Az életminőség egyik fokjelzőjeként szolgáló für14 ■ dőszoba és vízöblítéses mellékhelyiség ekkor még csak a felsőbb osztályok privilégiuma volt. A vízügyi beruházások tekintetében korszakos előrelépést jelentett az ország számára a Kvassay Jenő által kezdeményezett Kultúrmérnöki Hivatal felállítása 1890-ben. Ehhez kapcsolódott a Barcza Károly által vezetett közegészségügyi mérnöki szolgálat, mely nem csak észrevételezte a városok vízellátási és csatornázási terveit, de maga is készített terveket. Barcza nyugat-európai tanulmányútja után megfogalmazott beszámolójában összefoglalta tapasztalatait, valamint javaslatokat állított össze a csatornázás megvalósítását kezdeményező városok számára. A nagy területen elhelyezkedő városok számára (községek csatornázása ekkor még nem volt téma), ahol még kevés a burkolat és a lakosság sem vagyonos, német tapasztalatokra alapozott ún. tonnás (hordós) módszert javasolta, amely közegészségügyileg és gazdaságilag elfogadható volt. A fekália ejtőcsővel jutott zárt hordókba, melyeket időszakosan elszállítottak. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy ez volt a mai szippantásos ürítés őse. Hogy hová szállították a hordókat, arra nincs általános utalás. A városoknak egyedileg kellett helyet találniuk a hordók ürítésére. Házon belül kellett viszont gondoskodni a hordótároló helyiség szellőzéséről, amit a kémény mellé, háztetőig történő kivezetéssel javasoltak megvalósítani, hogy az „illat” felfelé áramlása télen-nyáron biztosított A hordós (tonnás) gyűjtési módszer eszközei Szivattyúgépház építése Budapesten Az Angyalföldi szivattyúgépház impozáns terme
