Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE A csatornaépítés ünnepélyes megkezdése egy budapesti külvárosban Harsányi Szabolcs II. Ipari és bányatelepülések közműveinek továbbfejlesztése. Egyéb jellegű települések, amelyek zárt közmű nélkül el sem láthatók, a tiszántúli súlyponton kívül. III. Ipari és bányászlakótelepekkel összefüggő települések. Közegészségügyi szempontból hátrányos helyzetben lévő fontosabb közületek. IV. Ipari és közigazgatási szempontból nem jelentős, de közegészségügyi szempontból hátrányos helyzetben lévő közületek. A program befejezésének záró mondata a következő: „ahhoz, hogy a mai (értsd: 1948. decemberi) 2,0 millió ellátott lakos helyett 30 esztendő múlva 5,0 millió ember legyen ellátva, évenként folyamatosan 200 milliós beruházás szükséges. Ezt a beruházást állandósítva 100 év múlva az ellátottak száma még mindig csak 8,4 millió fő lesz’.’ Mai szemmel ítélve a megvalósítás idejének célkitűzése meglehetősen borúlátónak tűnik, amit - minden bizonnyal - a háború utáni hangulat teremtett. Amint az a mellékletekből kitűnik, Budapest ~85%-os ivóvízellátásán kívül Szeged, néhány dunántúli város és a Balaton körüli üdülőtelepülések haladták meg az 50%-os vízhálózati ellátottságot. Az alföldi városok zöme igen alacsony szintig jutott, vagy egyáltalán nem rendelkezett vezetékes ivóvízzel. Még szomorúbb kép tárul az olvasó elé a csatornázottság helyzetéről. A nagyvárosokon kívül alig akad olyan település, ahol - nemhogy szennyvíztisztító telep, de - még csatorna is lenne. Megfelelő átemelőlehetőségek hiányában a síkvidéki települések képtelenek voltak egységes rendszerű hálózatot megépí-
