Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

Járható főgyűjtőcsatorna

4. A CSATORNÁZÁS FEJLŐDÉSE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

teni. E mellett viszont természetszerű volt, hogy a dombvidéki városok a gravitációs lehetőségek kihasználásával előbbre jutottak.

Az előbbiekben idézett 9170/1948. sz. kormányrendelet 3. §. d.) pontja az Országos Vízgazdálkodási Hivatal feladatává tette, hogy az ország területén működő összesen 113 víz- és csatornamű felett felügyeletet gyakoroljon abból a célból, hogy azok „rendeltetésszerűen” működjenek.

Igen fontos, mára is érvényes megállapítás, hogy „[...] kis víz- és csatorna- művek minőségben ugyanazt a műszaki kezelést kívánják meg, mint akár a legnagyobb, a budapesti. A különbség csak mennyiségi, nem minőségi".

Az indoklás is világos: „A szükséges minőségi kezelés azonban a jelenleg fennálló rendszer mellett - mikor valamennyi víz- és csatornamű egymástól független - lehetetlen. Kis mű anyagilag nem bírja el a speciális személyzet eltartását, azonban ha el is bírná, akkor sem érnének el eredményt; a kis vízműhöz került speciális személyzet hamarosan kijönne a gyakorlatból, mert a feladatok ritkán fordulnak elő, értékét tehát elveszítené”

Még két komoly érv: „A tarifakérdés bonyolult, az egységárak közötti ingadozás igen nagy. A vízdíj m3-ként 50fillér és 8 forint között mozog. A csatornahasználati díj valamennyi csatornaműnél - kiszámítási módjában is - különböző. [...]

A szennyvízcsatorna termékeinek hasznosítása nemzetgazdasági érdek. A felhasználás azonban nagy műszaki gondosságot és állandó felügyeletet kíván meg. Sem a kellő műszaki gondosság, sem az állandó felügyelet a jelenlegi szervezeti mód mellett nincs biztosítva’.’