Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
Bomba ütötte lyuk 4. A CSATORNÁZÁS FEJLŐDÉSE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN A munkaterv címlapja A Gazdasági Főtanács (GF) határozatban javasolta a kormánynak, hogy az ivó- vízellátással-csatornázással kapcsolatos - elsősorban műszaki és engedélyezési - ügyek kerüljenek az Országos Vízgazdálkodási Hivatal (OVH) felügyelete alá, s a népjóléti tárca kezében csak az ivóvízellátás-csatornázás közegészségügyi vonatkozásai maradjanak. A Magyar Köztársaság Kormánya 9170/1948 sz. rendeletében utasította a Hivatalt, hogy 1949. január 1-ig „készítse el az ország ivó- vízellátásának és az ezzel kapcsolatos csatornázásnak munkatervét!” Az OVH a népjóléti, a belügyi, az iparügyi, a pénzügyi tárcákkal, valamint a Tervhivatallal egyeztetve a fejlesztési munkatervet rövid idő alatt (1948. november 20. és december 11. között) elkészítette, amit aztán széles körben megvitattak. Az anyag legfontosabb része az adott időponthoz tartozó állapot rögzítése volt, mely kiindulási alapként szolgált a tervezett fejlesztési program meghatározásához. A háború utáni Magyarország 58 városa közül csupán 28-nak volt zárt ivó- vízhálózata, és 23-ban épült ki valamilyen szinten szennyvízcsatorna. A 3250 községből vezetékes ivóvízzel ellátottnak csak nyolc volt tekinthető, szennyvíz- csatornával pedig mindössze négy rendelkezett. A lakosság csatornával való ellátottsága 18%-os volt. Ebből kellett kiindulni, illetve erre kellett építkezni. A hosszú távra javasolt fejlesztéseket fontosság szerint négy kategóriába sorolták. A történelmi hűség és a kor szellemét idézve a négy kategória az alábbi volt: I. A rendszeresen el nem látott ipari és bányalakótelepek, ipari és bánya jellegű városok (községek). Olyan egyéb jellegű települések, melyek zárt közmű nélkül ivóvízzel el nem láthatók, tiszántúli súlyponttal. Állami birtokok, mezőgazdasági termelőszövetkezetek vezetékes ivóvízellátása.
