Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás helyzete a két világháború között
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE 7 1937. évi VI. törvénycikk a városrendezésről és az építésügyről. (Részletek) I. fejezet - Városrendezés, 4. § (1) Utat, valamint közműhálózatot létesíteni, bővíteni, szabályozni... csakis a városrendezési tervnek megfelelően lehet. (2) A városrendezési terv a város háztartásának költség- vetésével... hajtható végre. A belügyminiszter az említett mértékben: a) a városrendezési tervnek vagy a terv meghatározott részének... meghatározott időre végrehajtását elrendelheti; b) közmű létesítését, bővítését közérdekből olyan helyen is elrendelheti, amely nem esik a városrendezési terv alá. 8 Möller, 1938. 9 Prister Művek Hydro- technikai és Építő Rt. igazgatója. títottak el. A továbbiakban az is kitűnik, hogy míg a jelzett 15 év alatt a vízművek napi 234 ezer m3-rel bővültek, addig a szennyvíztisztítás - a háborús pusztítást nem figyelembe véve - csupán 26,5 ezer m;í/d-vel, azaz alig több mint annak 10%-ával növekedtek. A gazdasági lehetőségek és az általános társadalmi igények együttes hatása a közműolló nyílását erősítette. A törvényhozás mindenesetre - ha közvetetten is, de - igyekezett segíteni a víziközművesítés ügyének. A városrendezésről és az építésügyről szóló 1937. évi VI. te.7 arra kötelezte a városokat, hogy hat éven belül készíttessék el a városrendezési tervüket, amelynek részét képezte a vízellátási és csatornázási terv is. A törvény végrehajtásának felelősei az iparügyi és a belügyi miniszterek voltak. A törvény végrehajtása elé a vidéki városok közönsége és az egész magyar mérnöki kar nagy várakozással nézett, hiszen a törvény végrehajtási utasítása átgondolt, egységes műszaki koncepcióra épült. Mindez azonban nem segített azon, hogy a városok anyagi helyzete változatlanul gyengélkedett, gyakran még a tervek elkészítésére sem futotta költségvetésükből. Bornemisza Géza mint a fenti törvény végrehajtásáért felelős egyik (iparügyi) miniszter A hazai ivóvízellátás jelenlegi helyzete című, 1938-ban írt tanulmányában 9,0 millió ellátandó lakost vesz alapul, a vízfogyasztást pedig 420-450 millió m3-re becsüli arra az évre vonatkozóan. Megjegyzi, hogy 56 városból 27-ben, a 3360 községből, pedig 23-ban van központi vízmű. A vízellátást 11 artézi kútból és hozzávetőlegesen 600 000 ásott kútból fedezik. Érdekes megállapításának tekinthető, hogy ott ajánlja gazdasági szempontból a csőhálózat megépítését, ahol a vezetékre kilométerenként legalább 28 lakást rákötnek. Az akkori fő/lakás arányok mellett ez kilométerenként minimum 115 főt jelentett. Számadatai közel egybeesnek a Lászlóffy Woldemár és Papp Rémig által közöltekkel. A csatornázottság mértékéről azonban az ő krónikája sem közölt adatokat. CSATORNÁZÁS AZ ÉPÍTÉSI ZSEBKÖNYVBEN Az 1938-ban kiadott, kétkötetes Építési zsebkönyvet8 a legtöbb tapasztalattal rendelkező magyar szakemberek írták, valamennyi mérnöki szakterületet érintve. A csatornázás témakörét Kendi Finály Lajos9 (1896-1975) tárgyalta a második kötetben. Az egyesített és az elválasztó csatornázási rendszert összehasonlítva kifejti, hogy „a befogadó beszennyeződése szempontjából a két rendszer körülbelül egyenértékű”. A házi szennyvizek kezelésére elegendőnek tartotta - ha azokat a csapadékvíz-levezető közcsatornába vezetik - egy egyszerű de- rítési eljárás közbeiktatását. Ha a településen semmiféle csatornarendszer nem épült ki (ami a városszéli, vidéki és nyaralótelepi építkezésnél szerinte is gyakran előfordult), akkor egy egyszerű derítés után elfogadhatónak tartotta a szennyvíz élővízbe való bevezetését vagy talajba való elszivárogtatását. Ami a csatornázási hálózat megtervezését illeti, felhívta a figyelmet a település állapotának megfelelő és jövőbeli fejlődését is figyelembe vevő szabályozási terv elkészítésére. A készítő mérnöknek a szennyvizeket befogadó élővízme-
