Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás helyzete a két világháború között
3. A CSATORNÁZÁS HELYZETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Lászlóffy Woldemár gondolatával. A város vezetése külföldi sikeres példákra alapozva egy ún. Schne-féle „hidropneumatikus” elválasztott szennyvízrendszerre kapott ajánlatot, ám sem a város ivóvízellátásának előrehaladása, de különösen a város anyagi helyzete a csatornázást még nem helyezte előtérbe.2 Végül is 1907-ben a korabeli szemlélet szerint elkészült egy igen modern, elválasztott rendszerű szennyvízcsatorna-hálózat terve, amelynek elfogadásáról hosszú vita és sok-sok ellenkezés után 1911-ben döntöttek, és egyben határoztak annak megvalósításról. A munkálatokat azonban a Megyeri úti főgyűjtő építésével csupán 1926 júliusában kezdték el. Szó szerint idézve kora neves szakértőjének és szakírójának, Joó Istvánnak a mintegy 80 évvel ezelőtt írt beszámolója zárszavait: „A csatornázás és szennyvíztisztítás terén még nagyon sok tennivalónk van. Bízzunk a jövőben, országunk gazdasági helyzetének megszilárdulásában. Ebben az esetben a mulasztásokat pótolhatjuk, mert a szellemi felkészültségünk megvan hozzá; csak anyagiakban van hiány!”* A század első harmadában a falvak lakossága nemhogy a csatornázás bevezetését, de még az ivóvízellátó hálózatot sem nagyon igényelte. Elsősorban nem volt rá elegendő gazdasági erő, azonkívül a megszokás, az újtól való idegenkedés és a tudatlanság miatt sokan ellenezték a közművesítést. Tanulságos a Lászlóffy Woldemár által lejegyzett, állítólag Vácott megtörtént eset. Egy vízvezeték-ellenes gazda egyik alkalommal a kocsma előtti közkútról adott inni a lovának. Attól kezdve a ló nem itta meg az otthoni kút vizét. Mivel a gazda nem győzte a lova számára a víz hordását, bevezette a vezetékes vizet az istállóba. Egy éven belül azonban már a konyhában is benn volt a csap. „Mihály bácsi” már nem győzte hallgatni felesége szemrehányásait: „Bezzeg megcsináltatná kegyelmed, ha a lova kívánná!” Talán ha a lovak igényelték volna a vízöblítéses WC-ket, a csatornázás fejlesztése a falvakban is hamarabb megindult volna. A ló a magyar paraszt életében megelőzte a feleség, de még a saját maga igényeit is! A vidéki lakosságnak, hogy egyáltalán igényelje a vezetékes vizet, hosszú meggyőzési időre volt szüksége. De hol volt ettől még akkor a csatornázás ügye? 2 Bátai János mérnök 1961-es beszámolója szerint. 3 Joó, 1938. 4 Papp R„ 1939. NAGY GYŰLÉS, KIS LÉPES 1930-ban a statisztika ~9,0 millió lakost és 2,186 millió lakást tartott nyilván, melyek közül 285,5 ezret (13%) kötöttek be a vezetékes vízellátó hálózatba. Az egy lakásra jutó átlag 4,1 fő volt, ami ~ 1,17 millió fő ellátását jelenthette. Hasonló adatsor hiányában a csatornázás esetében csupán becslésre lehet szorítkozni. Az arányokat figyelembe véve a hálózatba kapcsolt lakások száma a vízhez képest - figyelemmel a városok magas beépítettségű övezeteire - legfeljebb 55-60% lehetett, azaz mintegy 0,7 millió főt (7,5-8,0%) tételezhetett fel. A szennyvízelvezetés egyenlőtlen fejlesztésének érzékeltetéséhez szolgáljon alapul Papp Rémig 1939-ben közre adott A magyarországi ivóvízellátás adatai című tanulmánya4, melyből kiderül, hogy 1940-ben még mindig nem volt 33 vá-
