Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás helyzete a két világháború között
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE Főgyűjtőcsatorna téglafalazási munkái 1 Dóka, 2001. gáttá sebeit, s a területek visszaszerzésének lehetőségeivel, illetve a megmaradt területek védelmének biztosításával foglalkozott, így nem is jutott erő (és pénz) sem az ivóvízzel - és különösen nem a csatornázási kérdésekkel törődni. A falusi és városi víziközmüvek főhatósági felügyelete az 1920-1931 közötti időszakban a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium, 1935-től pedig az Iparügyi Minisztérium feladata volt. Szakmai tekintetben háttérintézményként az 1927- ben létrejött s a Belügyminisztérium alá tartozó Országos Közegészségügyi Intézet állt az említett tárcák rendelkezésére. A főhatósági felügyeletet némileg bonyolította, hogy a szükséges vízjogi engedélyek megadása továbbra is a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozó kultúrmérnöki intézmény jogosultsága volt.1 Attól kezdve, hogy a Váci Vízmüvet 1928-ban átadták, 1940-ig nem épült az országban újabb vízmű annak ellenére, hogy a vízellátási szakterületnek lényegesen nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Ettől függetlenül, ahol már korábban is gondot fordítottak a jó minőséget biztosító vezetékes ivóvízellátás megvalósítására - közegészségügyi nyomásra is -, a kiemelt városközponti részeken hozzáláttak a csatornaépítésekhez is. Az 1930-as évek közepétől Pesterzsébet, Nagykanizsa vágott bele csatornázási tervének megvalósításába, 1938-ban Szombathely bővítette egyesített rendszerű hálózatát. Miskolc és Székesfehérvár elválasztott rendszert épített. Csak szennyvízgyűjtőket építettek egyebek mellett Kaposváron, Siófokon, Balatonföldváron és Pécsett. 1938-ban épült csatorna Szekszárdon, míg Eger város ugyancsak ez évben hirdetett csatornázásra versenytárgyalást. A kivételekhez sorolható a már fentebb említett Pécs város is, amely a fővárossal egy időben kezdett el foglalkozni a csatornázás szükséges kiépítésének
